“Szó nélkül hagyott el, még a telefont sem vette fel többé.”

Amikor már egy napja nem hívott vissza, aggódni kezdtem. Attól féltem, valami baja történt, talán mellette kellene lennem, talán segítenem kellene. Online volt, hát rácseteltem. Eltűnt. Egy közös barátunktól megtudtam, hogy minden a legnagyobb rendben vele, előző este legalábbis még együtt mulattak. Tehát nem esett baja. Tehát csak velem nem akar beszélni.  Ennek az elmúlt másfél hónapban semmi jelét nem adta, szóval egyáltalán nem értettem. Azt gondoltam, majd jelentkezik, ha készen áll rá, de nem tette. Én pedig hónapokon át rágtam magam, hogy mi a franc történhetett, hogy mi a baj velem, hogy mi a baj vele, hogy miért érdemeltem ezt. Dühöngtem a tiszteletlenségén, a kegyetlenségén, a gyávaságán. Dühített, fájt az egész még akkor is, amikor a kapcsolat már régen nem érdekelt, amikor ő már rég nem kellett volna.”

Olvasónk, Szilvi sztorija nem egyedi. Ha nem is a teljes felszívódást, de az elsunnyogást, elsodródást, időszakos eltűnést sokan választják szakítási stratégiának, és ez mindig is így volt. Már a nyolcvanas években – amikor a pszichológusok először elemezték tudományos szempontból a szakítási stratégiákat – kiderült, hogy a négy leggyakrabban használt módszer egyike éppen ez. Persze akadnak ennél tisztább stratégiák is: van, aki igyekszik pozitívan, szeretettel szakítani, csökkenteni a másik negatív érzéseit, van, aki nyitottan, konkrétan, kertelés nélkül beszél arról, miért akar véget vetni a kapcsolatnak. Ezek a nyíltabb megoldások, aztán jön az elsunnyogás, vagy az, amikor valaki manipulációhoz, a másik átvágásához folyamodik, esetleg egy harmadik felet használnak fel a szakításhoz. A nyolcvanas évek óta persze a lehetőségek bővültek, ma már online vagy akár smsben is lehet szakítani, de ezek a módszerek mind arról szólnak, hogy az ember igyekszik enyhíteni magának a kellemetlenséget, elkerülni a nyílt konfliktust, azt, amikor a másik kiakad, az érzést, hogy rossz arc, a könnyeket, a veszekedést, az egész drámázást. Persze korántsem biztos, hogy ez tényleg megéri. 

shutterstock 323678261

Mindenképpen fáj, de nem mindegy mennyire

Egy párkapcsolat – különösen egy hosszú párkapcsolat – vége az egyik legstresszesebb, legtraumatikusabb élmény az életünkben, egy elkerülhetetlen tapasztalat és veszteség, amit a legtöbben legalább egyszer megélünk az életben. A szerelemhez hasonlóan a szakítás, a veszteség megélése is módosult tudatállapot, amiben az agyunk a megszokottól eltérően működik. Amikor egy szoros szociális kötelék felbomlik a fizikai és lelki fájdalomért felelős cinguláris kéreg felpörög, ahogy a viszonzatlan szerelem idején aktiválódnak olyan agyterületek is, melyek a függőségben, kockázatvállalásban, szorongásban, depresszióban, kényszeres viselkedésben és a harag kontrollálásában vesznek részt. Ezek felelősek azért, hogy kifordulunk magunkból, hogy folyton a másikon, a szakítás körülményein kattogunk, hogy – hiába tudjuk, hogy hülyeség – keressük a másikat. Ez az időszak tehát mindenképpen fájdalmas, stresszes, és különösen az a szakításban passzív félnek, az azonban, hogy mennyire kemény az élmény, sokban függ a szakítás körülményeitől. 

A kutatások szerint ugyanis a direkt stratégiák, vagyis a másikra való odafigyelés és a tiszta, nyílt, szemtől szemben kommunikáció megkönnyíti ezt az időszakot, kevesebb negatív érzést és zavarodottságot hagy az emberekben, akik egy ilyen szakítás után inkább akarnak még barátok maradni. Ilyenkor tehát bár a szerelem, a kötődés elvesztésével meg kell küzdeni, az embernek megmarad az önbecsülése, és kevesebb jut a rágódásból, az önvádból, vagyis gyorsabban és könnyebben épülhet fel egy emberséges szakítás után, és kevésbé valószínű az is, hogy sérül az emberekbe vetett bizalma. 

Nem mindenki tud jófej lenni

Oké, az tehát már tiszta, hogy a szakításban passzív félnek könnyebb lesz az élet, ha partnere tisztán, egyenesen, emberségesen felvállalja és tálalja döntését, miközben a szakítást kezdeményezőt ilyenkor kevésbé mardossa az önvád, és arra is van esély, hogy megmentsék a kapcsolat emberi, baráti részét. De vajon mitől függ az, hogy tiszta lesz-e egy szakítás?

Rávághatnánk csípőből, hogy az empátián és a jófejségen, de egyetlen szituáció sem ilyen egyszerű. Van olyan helyzet, hogy a párkapcsolatban túl sok a felhalmozódott feszültség, annyi az indulat, a sértettség, hogy az ember egyáltalán nem akar és nem tud empatikus lenni a partnerével. Ezzel azonban az a gond, hogy aki alapvetően empatikus és lelkiismeretes az a későbbiekben saját magának is kínokat okoz suta viselkedésével. Van olyan is, hogy az ember képtelen a másik elé állni, mert tudja, hogy az könnyen lesöpri mondandóját, pillanatok alatt lefegyverzi, és képtelen lesz személyesen végignyomni egy szakítást. Megeshet az is, hogy az ember élete éppen túl nehéz, túl kemény, és képtelennek érzi magát a szakítás nyílt felvállalására. Aztán ott van a megszokás is, a minta, amit még réges-régen tanultunk. 

Ahogy a párkapcsolatainkhoz állunk, sokban attól függ, milyenek voltak korai tapasztalataink a szüleinkkel. A szülőkkel, elsődleges gondozókkal való viszony ugyanis az első lecke, a minta számunkra a kapcsolatuk működésének mikéntjéről, és az ott kialakított kötődési mintánk, viszonyulási stílusunk a későbbi viszonyainkban is visszaköszön. A biztonságosan kötődő embereknek (akikre szüleik érzékenyen, az igényeiknek megfelelően reagáltak) a legkönnyebb a dolguk, ők szedik össze magukat leggyorsabban egy szakításból, és ők képesek leginkább bizalommal telve tovább lépni, ahogy ők képesek a leginkább arra is, hogy nyíltan szakítsanak. A gyerekkorukban gyakran hidegen kezelt, a szülő részéről érzelmileg elutasított emberek inkább választják a nem direkt, elkerülő stratégiákat a szakításban, míg a kiszámíthatatlanul reagáló szülők gyermekei, akik a párkapcsolataikban gyakran élnek meg szorongást, szeretik lebegtetni, nyitva hagyni a kapcsolatokat, fenntartani a lehetőségét, hogy egyszer még újra összejöjjenek partnerükkel. A két utóbbi csoport, vagyis a bizonytalanul kötődő emberek a szakítást is rosszabbul kezelik, nehezebben zárják le kapcsolataikat. 

Az tehát, ha valaki nem nyílt módját vállalja a szakításnak, nem feltétlenül abból fakad, hogy az illető önző és tisztességtelen, és korántsem jelenti azt, hogy tényleg semmibe venné a partnerét. Az, hogy hogyan kezeljük egy kapcsolat lezárást a korai tapasztalatainktól kezdve, a személyiségünkön, a másikkal kapcsolatos érzéseinken át az aktuális élethelyzetünkig rengeteg dolgon múlhat. Meg persze sokban múlik azon is, hogy fogalmunk sincs, hogyan kellene jól csinálni. A pszichológusok azonban igyekeznek feloldani ezt a kollektív fogalmatlanságot, kutatások sorozatával mutatnak rá arra, hogyan is lehetne hatékonyan, emberségesen szakítani. 

shutterstock 194508905

Egymással szemben, szünetek és hibáztatás nélkül

A legfontosabb, ami a kutatásokból kiderült, hogy akkor szakítunk tisztán, ha magunkra vállaljuk a felelősséget. Nyilván ez átkozottul nehéz, hiszen számos esetben a másikat okoljuk azért, hogy a kapcsolat nem működik, de még ilyenkor sem szabad elfelejtünk, hogy a másik viselkedése, tulajdonságai nekünk nem felelnek meg, a mi igényeinkhez, vágyainkhoz, elképzeléseinkhez nem passzol a másik. Bárhogy is van, a szakítás minden esetben a mi döntésünk, így nem érdemes sem magunkban, sem kimondva a másikra tolni a felelősséget. Ráadásul, bár ezt a kapcsolatok végén sokszor elfelejtjük, de egyszer valamikor vonzódtunk a partnerünkhöz, szerettünk benne dolgokat, és hiába hozza úgy az élet, hogy már a viszony nem működik, a pozitív, vonzó, szeretett tulajdonságait ritkán veszíti el a másik. A kapcsolatok nagy részében voltak jó időszakok, dolgok, amiket megtanultunk a másiktól, dolgok, amiket köszönhetünk neki, amikért hálásak lehetünk. Szakításkor ezeket érdemes tudatosítani magunkban, és érdemes ezeket kommunikálni, kerülve a másik hibáztatását, a lehető legkevésbé bántani őt, miközben nyíltan elmondjuk, hogy ez az egész miért nem jó már nekünk. Mindehhez keressünk egy nyugodt helyszínt, ahol egymással szemtől-szemben ülve, egy finom felvezetés után, szünetek nélkül folyamatosan beszélve el tudjuk mondani, amit szeretnénk. Bár ez sem garancia arra, hogy a szakítás dráma mentes lesz, de talán mindenkinek így lesz a legjobb. 

Oszd meg másokkal is!
Mustra