A hyarulonsav nem a fecskendőbe zárt fiatalság, de elég jó cucc

Zanza!

IMG 20150428 110033
Fotó: Steiner Kristóf / Dívány

Az ember természeténél fogva idegenkedik a változástól – ebbe a változásba pedig az öregedés is beletartozik. Persze ebben biztosan benne van a társadalom által ránktukmált értékrendszer is: gyerekként gyakran hallottam a második x vége felé közelítő fiatal felnőtteket jajveszékelni a koruk miatt, mire pedig huszonévesek leszünk, tele van a fejünk a „maradj örökké fiatal” szlogenekkel. Ugyanakkor érdekes módon semmiféle „egyezmény” nincs köztudatban azzal kapcsolatban, hogy ki számít „öregnek” és „fiatalnak” – rendszerint önmagunkhoz viszonyítunk. Aztán önmagunkat viszonyítjuk az öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti önmagunkhoz. Pedig ideális esetben sem a vislekedésünket, sem a személyiségünket, sem a ruházkodásunkat nem befolyásolja, hogy hány esztendősek vagyunk – szerény véleményem szerint mindenkinek pontosan azt kell tennie, ami jól esik neki (feltéve, hogy ezzel nem bánt másokat), nem pedig azt, amit a korfetisiszta társadalom, vagy néhány trollkodó Facebook-követő elvár tőle.

Ez pedig azt jelenti: ha egy harmincötéves megőszül, és kedve szottyan lenöveszteni a haját, mert neki tetszenek a hamuszürke tincsek, megteheti – aki szerint pedig „elhanyagolja magát”, az inkább foglalkozzon magával. Ezzel párhuzamosan az, aki esetleg hatvanévesen úgy dönt, hogy felvarratja a ráncait, mert megteheti, és mert zavarja a tokája, annak egészségére, a kritikusoknak és bíráskodóknak pedig ismét azt javaslom, hogy sepergessenek a saját házuk táján. Épp így, ha valaki nem kívánja megosztani a világgal, hogy mi mindent tesz meg mindazért, hogy frissen és üdén tartsa a testét, szíve joga – bár az „én sosem fogyókúrázom” típusú, öntet nélkül salátalevelet majszoló lányoknak néha szívesen elmondanám, hogy nem szégyen tudatosan étkezni. Madonna mondta egyszer: „ha egyszer a plasztikai műtét mellett döntök, nem fogok sajtótájékoztatót tartani – senkinek semmi köze hozzá”. Egyetértek, ugyanakkor abban is hiszek, hogy sokat segít a társadalmi fejlődésben és az emberek közötti kommunikációban, ha akadnak olyanok is, akik kendőzetlenül, púder nélkül vállalják fel: „kipróbáltam a botoxot, és akkor mi van?”

stockfresh 584477 young-caucasian-woman-receiving-an-injection-o

Milyen sav, és minek az?

Két évvel ezelőtti írásomban már elmeséltem, hogy amikor én efféle praktikákra vetemedek, rendszerint az emberi kíváncsiság hajt. Biztos vagyok benne, hogy hihetetlenül hangzik sokak számára, de a hamvas arcbőrnél sokkal jobban vonzott, hogymegtapasztaljam, mi is az a fene nagy „big deal”, amitől hangos a celebsajtó és a szépészeti magazinok. Már a botox tű(z)keresztségen átesve is izgatott a hyaluronsavas kezelés – ami ijesztő neve ellenére teljesen természetes anyag, a testünk alkotóeleme, és semmi mást nem tesz, mint megköti a vizet, így hidratál és feszesíti a bőrt. Főként mélyebb ráncokra ajánlják, azokra, amelyeken a botox már nem segít. Ám míg a botox hatása cupán négy-öt hónapon át tart, a hyaluronsav egy évig is húzza. Azzal is tisztában voltam, hogy a végeredmény néha ijesztő tud lenni: ha valaki túlzásba viszi, könnyen úgy járhat, mint Madge, aki a Gucci évi rendes jótékonysági gáláján mondhatott bármit a világ megmentéséről, csakis a “pillow face”-ről, vagy a “párna pofijáról” cikkezett a sajtó. Szerencsére azért megfelelő mennyiségű önirónia van bennem ahhoz, hogy tudjam: ha pár napig esetleg nekem is püffed fejjel kellene közlekednem, legfeljebb mindenkinek elmesélném az izgalmas hírt az “új arcomról”, és sokat emlegetném azt a jelenetet a Szex és New Yorkból, amikor Samantha kémiai archámlasztás után, vörösen égő képpel állított be Carrie Bradshaw könyvbemutató partijára.

download (1)
Fotó: bal: Ron Itzhaki, jobb: Gazdag Éva.

Jól áll nekem a halál?

Amikor megérkeztem dr. László Zsolt rendelőjébe, kicsit úgy éreztem magam, mint Meryl Streep a Jól áll neki a halál című filmben, mikor megkapja az örök élet bájitalát Isabella Rossellinitől. Hogy teljes legyen a klisé, női magazinokat lapozgattam várakozás közben, és azon merengtem, tegyek-e úgy, mintha telefonálnék, hogy eltereljem a figyelmet lányos zavaromról. Ekkor nyertem bebocsátást a doktor úrhoz, majd egy kényelmes ágyra feküdtem, ő pedig megkérdezte, mi zavar az arcomon. Mondtam neki, hogy semmi se "zavar", de nem bánnám, ha a nevetőráncaim kevésbé lennének koboldszerűek, eltűnne az izraeli napsütéstől ajándékba kapott ráncom a szemöldökeim között, egyébként meg tizenkétéves korom óta táskás a szemem. Ez utóbbiról hamar kiderült, hogy kicsit komplikáltabb kérdés: zsírtöltéssel szokás kezelni. Ezen a ponton éreztem először, hogy “az már mégiscsak durva lenne”, de gyorsan hozzá is tettem magamban, hogy “talán majd negyven felett”, szóval megvan a következő témám. Parányi szúrásokat éreztem – semmivel sem voltak fájdalmasabbak, mint egy szúnyogcsípés –, ahogyan a szakember egyenletesen elosztotta a fecskendő tartalmát az arcomban, majd rutinos mozdulatokkal ellazította az “esetleges csomókat” - ezek említésekor azonnal Silvester Stallone édesanyjának rinocérosszerű bőre ugrott be, de a doktor úr azonnal megnyugtatott: ha lesz is csomósodás, az egyrészt láthatatlan, másrészt napokon belül elmúlik.

Látszik -e a láthatatlan?

A kezelés után a legtöbben hazamennek és átgondolják, hogy miért is fecskendeznek valami izét a bőrükbe, és milyen sci-fi világban élünk már – esetleg árgus szemekkel figyelik a tükröt, mikor változnak a szöveteik Emma Watson hamvas bőrévé. A valóságban viszont napokra van szükség, míg az eredmény láthatóvá válik, gondolkodni pedig nem igazán volt min – totál bizonyos voltam a döntésemben. Így inkább beugrottam egy teázóba kivárni az 1 órán át tartó smink-tilalmat, majd ennek leteltével finoman lekentem egy kis kompakt púderrel az apró piros pöttyöket – nem kellett hozzá nagy művészet -, és mentem is a következő meetingemre. Ez azért kicsit mókás élmény volt, mert bár igyekeztem a lehető legtermészetesebben kommunikálni, bevallom, folyton ott mtoszkált a fejemben, vajon észreveszik-e a változást, illetve az is, hogy ha valaki esetleg titkon szintén próbálta már a módszert, biztosan azonnal felismeri a lealapozott tűszúrásaimat és könnyedén lelelplezhet. Szerencsére nem így történt: lenyomtam a napot terv szerint, még egy tévés forgatáson is túlestem, és szeme se rebbent senkinek (még nekem se, ami nem csoda, hiszen oda meg kaptam egy apró löket botoxot). Másnapra a tűszúrások nyoma is elmúlt, hétvégére pedig látványosan kisimult lettem. Semmi extrém – annyival voltam üdébb és ifjabb, mintha végre egy héten át minden nap kialudtam volna magam (vagy mintha pont egy órája szexeltem volna egy fergetegeset).

1171712

Haters will hate 

Régi szép magyar közmondás finomított verziója, hogy "aki kiáll a sarokra, ne csodálkozzon ha megkettyintik" - e filozófia szerint az is önként magára vállalja mások szurkálódását, aki nem csinál titkot a kozmetikai beavatkozásaiból. Szomorúnak találom, hogy a társadalmunkban (gyakran merő irigységből) egy kalap alá vesszük az apró szépsészeti beavatkozásokat azzal, hogy valaki “szétműtteti” magát. Én nem szeretnék sem arc-, sem fenékimplantátumot, nem hitegetem magam azzal, hogy halálom napjáig photoshop-bőröm lesz, mi több, a ráncokat szexisnek és vonzónak találom – de ha eldönthetem, hogy kicsit késleltetem a megjelenésüket, vagy tompítom őket, miért ne tehetném meg? Tudom, tudom, most rengetegen gondolják magukban, hogy “ez se tudja már jódolgában, mit csináljon!”, meg “micsoda ripacs!”, vagy hogy “na, ez sem tud majd méltósággal megöregedni!”, de az igazság az, hogy egyrészt ha valaki időnként – akár mások számára szokatlan mértékben – invesztál a külsőségekbe, az nem feltétlen jelenti azt, hogy az illető sekélyes. Azt hiszem, ha valaki képes szépészeti bevatkozásokról beszélgetni, de emellett még van millió más, számára sokkal fontosabb téma, akkor teljesen rendben van, ha néha ezekről is beszél. Másrészt pedig – igen, vállalom, hogy tuti gondjaim lesznek vele, ha mondjuk a nyakam helyén egy hártyává vékonyodott bőrtasak lóg. Nem hiszem, hogy egy mandula eltávolítása annak érdekében, hogy kevesebbet fájjon a torkom kevésbé drámai cselekedet, mint egy ráncfelöltés egy hatvanévesnek, aki úgy érzi, hogy bár egészségesen étkezik, kiegyensúlyozott életet él, friss és fiatal a szelleme, a testét már nehezebben tartja kordában. Ahogy egy fogfehérítés, mi több, egy hajfestés kevésbé “mű” beavatkozás, mint a ráncfeltöltés.

Az eredménnyel végtelenül elégedett vagyok, és bár tökéletesnek még mindig csak Instagram filterekkel nézek ki, ez rendjén is van így. Aki világmegváltást vár a szépészeti beavatkozásoktól, rossz helyen kapisgál: ugyanaz az ember néz majd vissza a tükörből – szerencsére. Ha a tökéletesség hajszolása volna a célom, nem plasztikai sebészhez, hanem pszichologushoz fordulnék. Nem gyűjtögetnék, vagy adnék el vagyontárgyat csak azért, hogy feszesebb lehessen a bőröm - hiszek benne, hogy pontosan ugyanennyire lennék boldog, mint most, ha sosem próbáltam volna a hyaluronsavat. Ha választanom kéne egy ráncfeltöltés és egy nyaralás között, melyikre esne a voksom? Egyértelműen az utazásra. Ugyanakkor - újra megcsináltatnám-e jövőre? Miért ne?Belemennék-e a szem alatti árkokra javasolt zsírfeltöltésbe? Térjünk rá vissza tíz év múlva! Kipróbálnám-e a Samantha-féle kémiai hámlasztást? Van bőr a pofámon azt mondani: minden további nélkül!

Blogmustra