Még egy légitámadás, és elkésünk a színházból!

„Köszönöm a Hamasznak, hogy a ma esti légitámadással bebizonyította a pasijainknak: a Tel-Aviv-i nők igenis képesek gyorsan összekészülődni" – írta ki egy barátnőm Facebookra az első légriadó után. Ez az Tel-Aviv-i verziója annak, hogy: „Ez rettenetes volt, ugye mindenki jól van?" Persze vannak olyanok is, akiket felzaklat a szirénazaj, ám az óvóhelyen mindig akad valaki, aki megnyugtatja: „Habibi, félj inkább a lakbéremelkedéstől, ne a rakétáktól!” A Time Out Israel még egy „7 legrosszabb helyzet, amiben légiriadó érhet” cikket is közölt, a listába sorolva a szeretkezést, a kozmetikust, és a „munkahelyi kakálást” is. Most megpróbálom szavakba önteni, hogy van erőnk nevetni is, miközben – nevezzük nevén a helyzetet – bármelyikünkre bármikor rázuhanhat egy rakéta, és miközben összeszorult gyomorrral gondolunk a seregbe hívott családtagokra, barátokra és az ártatlan áldozatokra – nemcsak Izraelben, hanem az egész Közel-Keleten.  

A helyzet dióhéjban

Lassan egy hete, hogy Izrael kozmopolita, tengerparti városa, Tel-Aviv átélte az „új-régi” háború első légiriadóját. Azért mondom, hogy új-régi, mert ugyanaz a régi konfliktus újul ki néhány évente. Amikor pedig beindul a rakétázás, Izrael zsidó és arab lakóinak nagyjából egy percük van az óvóhelyre rohanni – ám a Gázához közel élőknek erre mindössze 15 másodpercük van. A Hamasz rakétáinak 90 százalékát leszedi a Vaskupola védelmi rendszer – egy csodaszerkezet, ami a levegőben megsemmisíti és apró ködfelhővé változtatja a gyilkos rakétákat –, de mi lesz a maradék 10 százalékkal? Ha szerencsénk van, a tengerbe, vagy lakatlan területre csapódnak be. Ha nincs, akkor lakóházakra – ahogy a napokban történt egy nyolcvanéves asszonnyal. A Vaskupola által a levegőben megsemmisített rakéták darabjai szintén potyognak fejünkre, kocsikra, forgalmas utakra, vagy épp – mint itt Tel-Avivban pár napja – benzinkútra zuhannak.

Odaát még szomorúbb a látvány: ártatlanoknak kell meghalniuk a Gázát ért csapások során, az ott élőknek ugyanis nincs Vaskupoljájuk, de még óvóhelyeik se. A Hamasz ilyesmibe nem invesztál, ahogy sok másba sem, az ivóvízet és az áramot is Izrael biztosítja nekik. Ebben a kiélesedett helyzetben a tel-aviviak – zsidók és arabok – igyekeznek az ítélkezést félretéve, közösen elindulni egy jobb irányba. Nem hagyjuk, hogy kipukkadjon a mi kis buborékunk, amelyben bármiféle szörnyűségek történnek is a világban, idebenn mindenki egyenlő.

Lelki terrorból országos poén

A fal mindkét oldalán vannak emberek, akik a múltbéli sérelmek megtorlását tűzik ki célul, a szélsőségesek között megy a „de igenis mi voltunk itt előbb” vita, és sajnos mindig vannak érzéketlen, lelketlen gazemberek mindkét oldalon, akiknek megnyilvánulásai mindannyiunkra rossz fényt vetnek. Megérkezett az évi rendes Hamasz videóüzenet is: idén azt ígérik, hogy Tel Aviv minden egyes kávézójába, tömegközlekedési eszközére és utcájára öngyilkos merénylőket küldenek. A pszichológiai terrornak szánt kisfilm egy nagyon low budget klip, rémes grafikával és rendkívül hatásvadász szöveggel, ami azért valószínűleg működne egy másik országban – de ideát poén született belőle: az izraeli hadsereg szándékoltan Google-fordítóval "arabított" mondatokkal készített paródiát válaszul. Ezzel párhuzamosan megjelentek a karikatúrák és képregények a "rakétás poénokkal", egy nemzetközi mémmé lett "Biztonsági intézkedések légiriadó esetén" leírásba például belekerült az "Állítsd meg az 'Így jártam anyátokkal' epizódot, nehogy lemaradj valami fontos momentumról a riadó során!' figyelmeztetés is.

Mi a békét választjuk!

Aki nem itt él, el sem tudja képzelni, hogyan lehetséges élni, dolgozni, aludni és ébredni egy ilyen élethelyzetben, ám az igazság az, hogy Tel-Aviv lakói nemhogy az életről, de a kávéházakról, színházakról, bárokról se mondanak le. A város - ahol a mecset, a zsinagóga és a templom kösz, jól megférnek egymással, ahol muzulmánok és zsidók együtt tanulnak az egyetemeken, és ahol 150 000 ember vett részt a melegfelvonuláson – azt üzeni: „Mi csak békét akarunk!” Rengeteg kávézó függeszti ki a béke jelét, sokan háromnyelvű – héber, arab, és angol – üzenetekkel: „Mi a békét választjuk!”

Persze nem csak Tel-Avivban akadnak, akik nem kérnek a világsajtó és a közvélemény címkéiből: az utak mellett spontán és szervezett tüntetések szerveződnek, az arab muzulmánok és vallásos, vagy épp ateista zsidók együtt cipelik a transzparenseiket: „Arabok és zsidók a békéért!”, közben pedig azt skandálják: „Mi, zsidók és arabok kikérjük magunknak, hogy ellenségnek tekintsenek minket!”

Több eséllyel üt el autó, mint öl meg egy bomba

Jaffában, ahol élek rengeteg arab család lakik, a hangulat pedig még két légiriadó között sem puskaporos. A muzulmán árusok a boltokban héber és arab nyelv keverékével köszönnek: „Achla yom!”, és az Izraelben élő, több mint egymillió arab közül is sokan hangoztatják: Izrael nem Palesztína ellen, hanem a terror ellen harcol, és egy emberként siratjuk a civil áldozatokat Gázában. De ebben a hangulatban sem tehetünk mást, mint hogy megpróbálunk alkalmazkodni: az életnek mennie kell tovább. A nagyvárosok társasházainak kapui éjjel-nappal nyitva maradnak, hogy ha légiriadó van, a járókelők fedezékbe menekülhessenek, a lépcsőházakban összegyűlt emberek pedig igyekeznek tartani egymásban a lelket. Igyekszünk felelősségteljesek, de lazák maradni, megtartani az érzékenységünket, de sosem megtörni. Néhány százan ugyan összepakoltak, mondván: külföldön várják ki, mi lesz a vége, ám aki maradt, kicsit úgy van vele: statisztikailag nagyobb esély van arra, hogy elüt valakit egy autó, mint hogy a fejére essen egy bomba. Igen, lesznek, akik életben maradnak, és lesznek, akik meghalnak, de úgysem mi döntjük el, melyik oldalra kerülünk – akkor meg minek görcsöljünk rajta.

Várj, csinálok egy óvóhely-szelfit!

„Valaki szóljon a Hamasznak, hogy fél kilenc körül kérném az ébresztőt!” – posztolta ki egy férfi a városban baromi népszerű Secret Tel Aviv Facebook oldalra, miután már harmadik napja ébredtünk légiriadóra. A csoportban - ahol rendszerint bébiszittereket, vagy kutyasétáltatókat szokás keresni – több ezren lájkolták a posztot, és miután másnap háromnegyedkor még mindig csend volt, valaki így kommentálta: „A francba, majdnem elaludtam!” Hasonló, „ha elveszítjük a humorérzékünket, mindenünk elveszett” alapon indult el a #BombShelterSelfies trend is: Facebookon, Twitteren és Instagramon fotók százai mutatják, ahogy szülők és gyerekek, szerelmespárok, szinglik és kutyáik mosolyognak bizakodva az óvóhelyen, amíg bömböl a támadást jelző sziréna. Az egész kicsi gyerekek persze nem sokat értenek a dologból, ám hogy az óvodákban ne keltsen pánikot a légiriadó, egyre több óvodában tanítják meg a gyerekeknek a „Piros-dalt”. A „Vörös-szín riadó, vörös-szín riadó, most kicsit veszélyes, így az asztal alá bújunk. Bumm-bumm, hangzik az égben, és fel is állhatunk. Megrázzuk magunkat, mélyet lélegzünk, felkacagunk, és már vége is van.” – éneklik a kicsik mosolyogva az Agadoo című sláger dallamára.

Szárazföldi bevetés - vízipisztollyal

Persze a felnőtteket is szórakoztatni kell valamivel – ilyen a „Tipikus Tel Aviv-i duma a légiriadó során” videó. Évek óta egyre több változatban készül hasonló tematikájú paródia egy-egy szubkultúráról, a „Hülyeségek, amiket heterók kérdeznek melegektől”-től az „Amiket húsevők kérdeznek vegánoktól”-ig. Az aktuális videóban megjelenik a prototípus, aki még a kávéja mellől sem hajlandó felállni, hiszen „Mire való a Vaskupola, ha még mindig az óvóhelyre kell mennünk?”; akad nőci, aki a sziréna üvöltése közben még egy perc türelmet kér a pasijától, mert nem végzett a sminkeléssel; és olyan srác is feltűnik, aki a Tel-Aviv-i utcákon óriási kincsnek számító üres parkolóhelyet foglalja a haverjának, és ettől semmiféle rakéta nem tántoríthatja el. Aki pedig inkább elszakadna a mostanában többnyire rossz híreket hozó webtől, részt vehetett az évi rendes vízipisztoly-háborúban: az Izraeli Nemzeti Színház melletti téren több ezren fröcskölték a vadidegeneket a nagy, színes játékfegyverekből. Ez az a harctér, ahol bár mindenki fegyvert fog, senki sem ellenség. 

Kappucsínó szójatejjel és bombával

Fél füllel a lehetséges légiriadót figyelve, de azért mosolyogva ülünk a kedvenc kávézónk teraszán, a közösségi oldalak mellett a Tseva Adom alkalmazásra is rá-rá pillantunk: a 21. században az okostelefonunkról tudjuk meg, hogy a rakéták – Gázából, és időnként Libanonból és Egyiptomból – úton vannak felénk. Percenként jelez: Ashkelon, Haifa, Jeruzsálem, Tel-Aviv, Ber Sheva, Rishon Le Zion... vörös-szín riadó. Rendelek egy „Táncoló Tevét” (ami egy fergetegesen finom izraeli kézműves sör), és a barátaim közelében egy kicsit elfelejtem a valóságot. Aztán egyszer csak robban valami – kétszer, háromszor, négyszer. A sziréna elmarad – a rakétát északabbra szánták, de a Vaskupola Tel Aviv felett szedte le őket. Néhányan fel-fel pillantanak, mások fájdalmasan csóválják a fejüket, megint mások pedig mit sem vettek észre az egészből. Hozzászoktak. Az élet megy tovább - vélhetően. 

Mindeközben sorra érkeznek a kórházakba a Gázában élő, pajzsként használt sebesültek, a kórházban pedig, ahol a szerelmem gyermekorvos, palesztin gyerekek életmentő szívműtéteit végzik hétről hétre. Nem számít, ha nem azonos politikai véleményünk, az számít, hogy ezek a gyerekek életben maradjanak. 

Iszrael gud pléjsz, ha?

Nekünk pedig ebben a pillanatban életben maradni annyit jelent, mint hogy együttérzéssel, ugyanakkor bizakodva vágjunk bele a napba, miután a légiriadó kiparancsol az ágyból. És azt is, hogy miközben nem adjuk fel a béke reményét,  ne felejtsünk el mosolyogni. Tel-Aviv angolul játszó színházi társulata, a The Stage hat egyfelvonásos komédiával készült, az egyik barátunk pedig játszik az egyik jelenetben, tehát ott a helyünk. Amúgy is ránk fér, hogy pár órára kicsit bezárkózzunk egy buborékba, ahol semmi más nincs, csak barátok, szórakozás, és nevetés. A színházteremben ülve időnként nehéz eldönteni, hogy csak egy a közelben elsuhanó mentőautó szirénáját, vagy a légiriadót halljuk – de a társulat Facebook-oldalán közzétették: a színházterem bombabiztos.

Hazafelé a taxiban ülve hallom, amint a rádió egymás után sorolja a városokat, ahol ebben a pillanatban riadó van. A taxis vigyorogva fordul hátra: „Israel good place, ha?” Mind őszintén nevetünk. Azon, hogy bármilyen elképesztően abszurdul is hangzik ebben a pillanatban, Tel Aviv még most is baromi jó hely. Nem véletlen vagyunk itt – most is.