Anyám azt ordította, úgyis kurva lesz belőlem

Zanza!

Hiába szerzett jogi diplomát, ügyvédként nem mert dolgozni, inkább elment takarítani, mert úgy vélte, gyakorlati angol nélkül okosabb, ha abba vág bele – írja a Dívány tanácsadó sorozatának e-mail címére küldött levelében olvasónk, aki élete minden területét befolyásoló kishitűsége, elégedetlensége miatt kért segítséget. Mert azzal ugyan tisztában van, hogy az önértékelési hiánya a gyerekkori élményeiből, illetve a szülői szeretet és elfogadás hiányából fakad, nem tudja, miként oldja meg a helyzetet. De egyáltalán mi az önértékelés? És mit kellene tennie olvasónknak ahhoz, hogy talpra tudjon állni? A kérdésekre a tanácsadó sorozat szerzője, Kuna Gábor pszichológus válaszol.

shutterstock 155850467

Mi az önértékelés?

Néha keverjük az önbizalommal, rokonértelmű szavakként használjuk őket, ami hiba, mert bár összefüggenek, különböző jelentéseket hordoznak. Ezért fontos, hogy először tisztázzuk a két fogalmat. Az önbizalom mértéke azt mutatja meg, hogy mennyi belső erővel rendelkezünk, mennyire bízunk magunkban olyan helyzetekben, amelyek megmérettetéssel, erőfeszítéssel járnak. Megfelelő önbizalommal felvértezve egy nehéz helyzet előtt állva is el tudjuk hinni, hogy képesek leszünk helytállni, jól teljesíteni. Az önbizalom mértéke élethelyzetenként (például munka, párkapcsolatok, tanulás) változó lehet. A sorozatosan elszenvedett kudarcok átmenetileg károsíthatják, de tanulással, gyakorlással, pozitív tapasztalatokkal és sikerélményekkel gyorsan fejleszthető.

Az önértékelés ennél mélyebb dolog. Meghatározza, hogy alapvetően pozitívnak vagy negatívnak értékeljük magunkat, képességeinket és tetteinket, és azt is, hogy mit érhetünk el életünk bármely területén. Aki alapvetően jónak, értékesnek, elfogadhatónak, szerethetőnek tartja magát, az képes lesz elhinni és elfogadni, hogy mások is így gondolnak rá. Az énképünknek pozitívnak, az önértékelésünknek megfelelő szintűnek kell lenni ahhoz, hogy kiegyensúlyozott, egyenrangú párkapcsolatokat építsünk fel, hogy az életünk bármely területén kihozzuk magunkból a maximumot, és a képességeinknek megfelelő teljesítményt érjünk el. Az önértékelésünkben elszenvedett hiány számtalan módon akadályozza a boldogulásunkat. Méltatlan, egyenlőtlen párkapcsolatokban találhatjuk magunkat, hiszen tudattalanul úgy érezzük, nem érdemlünk többet. Elkallódhatunk, tehetetlenül sodródhatunk, elveszhetünk saját életpályánkon, elvesztegethetjük magunkat, hiszen belenyugszunk, nekünk csak ennyi jár. 

Kishitű vagyok, boldogtalan, tudok segíteni magamon?

„Nem olyan rég olvastam Susan Forward Mérgező szülők c. könyvét, mert azt reméltem találok benne valami kapaszkodót. Végül találtam is, de megoldást azt nem. A történetem ott kezdődik, hogy olyan első gyerek vagyok, akinek szülés közben meghalt a nővére. Hogy ez hatással volt-e arra, ahogy felnőttem, nem tudom. Mindenesetre igen korán önállónak kellett lennem. Kellett, tényleg kellett? Pontosan ezt sem tudom, de nem emlékszem arra, hogy a szüleim jöttek volna értem az óvodába, vagy hogy oda elvittek volna. Mindig egyedül jártam. Iskolába is. Bár az öcsémet anyám vitte. Egyszer én is megkértem, amikor későn keltem fel, mert elaludtam, de valami agresszív böfögés volt a válasz. És persze nem vitt el.

Apámat kislányként nagyon szerettem, mert ő játszott velem. De egyszer a körhintán hátrafelé kértem, hogy pörgessen. Emlékszem, annyira rosszul lettem, hogy nem kaptam levegőt. Csak kucorogtam az ülésben és végig azt hittem, hogy megfulladok. Vártam, hogy álljon végre meg. Megszólalni se tudtam, de megint meglökte. Iszonyatos volt. Vajon direkt csinálta? Hiszen látnia kellett, hogy rosszul vagyok. Ez az érzés ma is sokszor előjön, ha a kocsi hirtelen gyorsít. Vidámparki hintára nem is akarok felülni. Végül is jól elvoltam gyerekként. Megtanultam elszórakoztatni magamat. Rájöttem, ha tanulok, akkor legalább az iskolában kapok elismerést. Ami így is volt. De mindig azt gondoltam, hogy főiskolára, pláne egyetemre bejutni csak a kivételesen okosoknak lehetséges. Én meg nem gondoltam magamat különösebben okosnak. Főleg anyám kijelentései után. Egyszer tizenévesen kirúzsoztuk magunkat a barátnőmmel, ő meg épp szembe jött velünk a lépcsőházban. Ordítva mondta, hogy úgyis csak kurva lesz belőlem és menjek, mossam le. Érdekes az is, amit a szomszéd fiatalember csinált, lehetett kb 28. éves. Nős volt, volt egy 2 éves kislánya. Én 12-13 voltam. Épp nőtt a mellem. Beszédbe elegyedett velem. Majd cirógatni kezdett, csak úgy viccesen. Emlékszem, behívott hozzájuk. Kíváncsi voltam, igazán mit akar, mintha azt ígérte volna, hogy megtanít csókolózni. Úgy rémlik, le is feküdt az ágyra, de én végül otthagytam. Hazaszaladtam.

Amikor anyámnak elmeséltem, az egészből nem hitt el semmit, sőt beárult a feleségnek. Mindketten jól lehordtak, amiért ilyen hülyeségeket találok ki a férjről. Persze később lebukott, hogy megcsalta a feleségét. Hogy pedofil volt-e tényleg, azt nem tudom. Szerintem tinédzser koromra annyira vágytam már szeretetre, hogy minden mindegy alapon bárkibe képes voltam 2 szó után beleszeretni. 1994-ben már 4 éve voltam együtt a barátommal, amikor terhes lettem – másodszor. Az első után abortuszra mentem, mert alig voltam 15. Az élmény szörnyű volt, habár anyám meg a barátom minden nap ott voltak velem. Mondjuk anyám egyszer kioktatta a szerelmemet, hogy tessék jobban vigyázni, blablabla. Viszont amikor az orvos felírta a fogamzásgátlót, anyám nem váltotta ki, mondván nem kell az nekem.

Persze igaza is lehetett, de soha nem mertem kiállni az igazamért. Ráadásul, ha erőszakoskodom a kondom miatt, a barátom elhagyhatott volna, és akkor nem maradt volna senkim. Körülbelül így okoskodtam akkoriban. Aztán amikor terhes lettem ismét, emlékszem, nem akartam megint kitenni magamat egy megalázó beavatkozásnak. Meg anyám sem volt valami támogató. Reméltem, hogy ő azt mondja, ne tartsam meg, mert mi lesz a továbbtanulással vagy ilyesmi. De nem. Ő annyit böffentett, hogy most mit fogsz csinálni? Én meg kitaláltam, hogy férjhez megyek. Miért ne. Hiszen már 4 éve együtt voltunk. Jó lesz. Hát, nem lett jó. Szerettem a férjemet, aki aztán nagyon összetört azzal, hogy se szó, se beszéd csak úgy otthagyott egy fiatal lányért. Akkor még én is csak 33 voltam. De a kiscsaj meg csak 26. 14 év házasság után jöttem rá, hogy a férjemnek kb. púp volt ez az egész a hátára. Ha lett volna bátorsága kimondani, akkor soha nem vett volna el. Szerintem. Ugyanis az első adandó alkalommal (igaz 14 év után) úgy lelépett egy szó nélkül ezzel a lánnyal, hogy azt se mondta, viszlát. Azért a villanyt kiköttette a házban, a munkahelyemet megszüntette, a gyerekeket az eltelt 5 évben nem igen kereste. Az se érdekli, mit tanulnak. Pedig a fiam hamarosan pilóta lett/lesz. A magánpilóta engedélye már 18 éves kora előtt megvolt, most a kereskedelmit csinálja. 

Én meg elmenekültem az egész életem elől külföldre. A válással megint oda jutottam, hogy nem érek senkinek semmit. A szüleimnek 18 évesen nem voltam fontos annyira, hogy inkább az egyetem felé toljanak. A férjemnek sem kellettem, így elhagyott. Hiába lett egy jogi diplomám, ügyvédként nem mertem dolgozni. Gondoltam, jobb lesz, ha igazi angoltudás nélkül beállok takarítani. Igaz, nem takarítottam sokat, mert előléptem ellenőrré. Aztán meg területi vezetővé. Most már szolgálati kocsim is van. De a fizetésem nem éri el a diplomás minimálbért, ami azért egy jogi diplomával eléggé gáz. Úgy érzem, mindig én húzom vissza saját magamat, nem merem kimondani, hogy én mit szeretnék, mire vágyom. Nem tudom azt mondani, hogy én ezt nem csinálom, mert nekem megalázó, nem tudok addig kilincselni, amíg egy számomra megfelelő munkát nem ajánl valaki. Csak magamban vannak hatalmas igényeim és azzal biztatom magamat, hogy majd idővel, amikor ebben lesz egy kis tapasztalatom, akkor tudok előrelépni, aztán majd ott is, és megint előrelépek. Meg sem pályázok olyan állást, ami nekem megfelelne, inkább valami egyszerűt, amit biztosan megkapok. De így kb. nyugdíjas koromra lesz egy normális fizetésem, utána meg éhen halhatok, mert nem tudtam spórolni a nyugdíjra. Szóval elégedetlen vagyok magammal, kishitű vagyok, önbizalmam semmi, de közben minimum az Európai Unió jogi biztosának képzelném magam. Na jó, ennyire nem, de egy falusi irodám épp lehetne. És ahogy próbálok egyedül megélni, finanszírozni a két tinédzser gyerekemet, mindig azon morfondírozok, hogy tényleg ennyire béna vagyok-e, mint ahogy én látom, vagy én még egész sikeres vagyok, csak semmit nem tudok értékelni. Anyámmal a viszonyom pocsék, hiszen egy éve vágta a fejemhez, hogy én még az örökségéből is kiforgattam 14 évesen.

Attól tartok, a gyerekeimnek is ezt fogom tudni csak átadni. Apám olyan, mintha nem is lenne. Az enyéimnek sincs, hiába él. Nem vagyok boldog, így ezt hogyan is tudnám megtanítani a lányomnak. Egyedül vagyok egy társas magányban, egy szerencsétlen pasival osztozom egy házon, hogy kicsit könnyebb legyen fenntartani. Nem akarom, hogy a gyerekem ezt lássa, tanulja, de nem tudok mást adni. Pedig szeretnék. Csak így visszaolvasva tűnt fel, hogy se a párkapcsolatom, se a karrierem nem kiegyensúlyozott és még a szüleimmel sem vagyok valami jóban. Tudok magamon egyáltalán segíteni?"

stockfresh 367158 sad-businesswoman sizeM

Szinte törvényszerű volt az abortusz, a válás

Hosszan írt a gyerekkoráról, a szüleivel való viszonyáról, a korai élményeiről, és ebből látszik, nagyon is jól tudja, honnan ered az az önértékelési hiány, amely midig is akadályozta önt abban, hogy a karrierében, magánéletében kiteljesedhessen, és önmagával elégedett lehessen. Az önértékelésünk alapjait gyermekkorunkban a szüleink rakják le. A szülői szeretet és gondoskodás hatására tanuljuk meg, hogy mi magunk is értékesek és szerethetők vagyunk. Ha a szüleink figyelnek ránk, kielégítik a fizikai és érzelmi igényeinket, akkor ebből megértjük, hogy ezek az igények valósak, és joggal várjuk el később másoktól, az egész világtól, hogy ezeket figyelembe vegye és teljesítse. A nem megfelelő szülői szeretet viszont negatív alaphiedelmeket táplál belénk tanulságként: „nem vagyok értékes”, nem vagyok szerethető”, „nem érdemlem meg a sikert”, „rossz gyerek vagyok, büntetést érdemlek”. Ezek a hiedelmek egyszerűek, de alapvetően fontos kérdésekre válaszolnak, és alapvetően befolyásolják a későbbi életünket. Nem vagyunk tudatában, de a fontos élethelyzetekben ezek súgnak nekünk, és az életünk során ezeket az üzeneteket valósítjuk meg, ezek szerint élünk.

Az élményeit olvasva nyilvánvaló, hogy a szülői szeretet és elfogadás hiányától szenvedett. Ebben a helyzetben a folytatás, a korai és sikertelen párkapcsolatok, az abortusz és az elhibázott házasság szinte törvényszerűek. Ha valaki egy nagy belső hiánnyal él, akkor a döntéseit, a választásait ez a hiány fogja meghatározni. Az egész élete arról szól, hogyan lehetne ezt a belső űrt bármi áron betölteni. Ez a kétségbeesett próbálkozás pedig szükségszerűen méltatlan alkukhoz, egyenlőtlen kapcsolatokhoz, és kényszer szülte rossz döntésekhez vezet. Leírta egy gyermekkori szexuális abúzus élményét is. Az eset talán nem tűnik súlyosnak, de az ilyen típusú élményekről tudjuk, hogyha egyszer is előfordul egy gyermek életében, az súlyos örökséget hagyhat hátra. Szégyen, az értéktelenség érzése, további önértékelési deficit jár a nyomában.

Azt kérdezi a levele végén, tud-e még magán egyáltalán segíteni. Meggyőződésem, hogy igen! Mindezek az élmények most feldolgozásra várnak. Sok ember találja magát hasonló helyzetben, mint ön: tudja, honnan erednek a problémái, jól látja saját múltját és helyzetét, ám ez a tudás mégsem segít. A tudatos feldolgozás, a megértés az értelem szintjén nagyon fontos, de önmagában nem elég, hiszen ez csak az első lépés. A kulcs a további munkában, mindezek érzelmi feldolgozásában van. Hiába látja jól, mi történt, az önnel történtek érzelmi lenyomata, az általuk okozott hiányok, és a megtanult negatív üzenetek továbbra is befolyásolják az életét. De mindezek megváltoztathatók. A negatív élmények feldolgozhatók, a sérelmek megbocsáthatók, a negatív „nem érdemlem meg” típusú hiedelmek átírhatók. Ehhez azonban, azt tanácsolom, pszichológus szakember segítségét kérje. Ez az út egy pszichoterapeuta segítségével, könnyebben, gyorsabban bejárható. Egyébként az esetek többségében pontosan erről szól a pszichoterápia. Bármi történt is, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de tudunk dolgozni a történtekhez fűződő személyes viszonyunkon, az általuk keltett érzelmeken azért, hogy ezek tovább már ne akadályozzák a jelenünk és a jövőnk megélését.

Írjon nekünk!

Ön is küszködik hasonló problémákkal? Önértékelési gondjai vannak? Írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

Steiner Kristóf például örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Vagy Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.

Blogmustra