Látom elfogyni apámat, készülök arra, hogy nem lesz

Zanza!

Hogyan lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant? Miért pont ő? Miért nem láthatja felnőni az unokáit? – csak néhány a számtalan kérdés és aggodalom közül, amiket olvasónk édesapja súlyos betegségével összefüggésben megfogalmazott a Dívány Life coach email-címére küldött írásában. A levélben olyan, nagyon lényeges kérdések merülnek föl, amik előbb vagy utóbb mindannyiunk életében megkerülhetetlenek lesznek, így kivételesen három szakértőnk is válaszolt rá külön-külön aspektusokból: Steiner Kristóf a tapasztalat, Kuna Gábor a gyászfolyamat feldolgozása, Gyulai Bence pedig a hit oldaláról próbál segíteni.

Írjon nekünk ön is!

Új sorozatunkban igyekszünk segíteni önnek, hogy kicsit rendbe rázza az életét. Legyen szó párkapcsolati gondokról, általános céltalanságról, karrier tanács(talanság)okról, írhat nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, sorozatunkban, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.

Steiner Kristóf a fenti témákon kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire. A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Vagy Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik, de várja a kérdéseket a kivándorlással, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is.

Hogyan lehet elfogadni, ha valaki idő előtt megy el?

„A halált hogyan lehet elfogadni, ha racionálisan nézve még korai?

Jóapám 65 éves, végstádiumos rákbeteg. A népbetegségnek tartott vastagbél-daganat, komoly májáttétekkel. 3 éve kezdődött, akkor diagnosztizálták. De nekünk korábbról is gyanús volt, hogy nincs minden rendben. Azonban sehogy sem tudtuk anyámmal rávenni, hogy orvoshoz menjen. Pedig világéletemben mindig ezzel gyötört engem és anyut, hogy járjunk orvoshoz. Ő meg alig… persze, mert egészséges volt és életerős. Mindig az volt a magyarázat, hogy az anyja korán meghalt (58 évesen), de előtte 10 évvel már várható volt. Sajnos nagyanyám – akit nem ismerhettem – nem tudta feldolgozni második gyermekének elvesztését. Belebetegedett.

Első évben óriásit javult apám állapota. Örültünk… minden egyes jó vérképnek, minden egyes CT-nek. Primer daganat jóformán eltűnt, az áttétek átlagosan a harmadukra estek vissza. Aztán második évben szinten tartották. Ő nem fogyott, továbbra is jól evett. Harmadik évben indult meg a romlás (kívülről még nem látható módon). De sosem volt hajlandó az orvosi előírások precíz betartásán kívül mást elfogadni. Gondolok itt táplálékkiegészítőkre. Még kipróbálás szintjén sem. Aztán úgy fél éve láttam törékenyen, lefogyva, erőtlenül. Láttam a felére összement bicepszét, a sárgább bőrét, a beesett arcát. Biztos előtte is már ilyen volt, de nem akartam látni. Aztán lehullt a rózsaszín szemüveg!

Most 20 kilóval könnyebb és árnyéka önmagának. Látom elfogyni apámat! Akinek nagyon sok mindent köszönhetek. És készülök arra, hogy nem lesz. Mi lesz anyuval? Rajtam kívül nem lehetett több gyerekük. Sokat próbálkoztak, de nem sikerült. Egyedüli gyerek lettem.

Hiába lesz tavasszal keresztelő nálunk, nem lesz az a felhőtlen ünnep. Ahogy 2 éve sem volt az. Amikor a másik nagypapát temettük. Egy keresztelő, egy temetés. Így megy mifelénk…Kegyetlen volt a február eleji CT. Máján kívül minden a legnagyobb rendben! Azonban a mája már jóformán átalakult egy nagy daganattá. Hetek, hónapok? De már igazából 3 éve ebben élek. Azóta is cseng a fülembe az aznapi telefonos beszélgetésünk: „Most kell erősnek lennünk… nagyon vigyázz anyádra!” Ez mi???? Búcsúzás? Az nem lehet! Még csak 65 éves vagy… aztán észbe kapok. De lehet…

Miért pont ő? Aki egészségesen élt, nem volt beteg. Igazságtalanság… de valahol ő is tehet róla. Mérges is vagyok rá. Miért nem lehetett évente vérképet csináltatni legalább? Főleg azért, mert mintegy 10 éve is mondták neki, hogy vérképében pár érték nem túl jó, de nem vészes. Sőt picit mintha a mája is nagyobb lenne. Ez nem elég jel?

Tudom, az élet rendje az, hogy a fiúk temessék el apjukat. De valahogy ez nekem mégsem kerek. Csak kérdések vannak bennem. Ha meghalt korán az anyukája, a testvére, két másik gyermeke nem született meg, akkor miért nem láthatja legalább felnőni az unokáit, akiket nagyon várt már? Vagy: az én gyerekeim miért nem ismerhetik meg egyik nagyapjukat sem?

Hol itt az igazság?

Hiába lehetnék elégedett az életemmel, hogy van szép feleségem, két szép gyermekem, tisztességes munkám, anyu egészséges. De mégsem vagyok boldog. Összerezzenek, ha csörög a telefonom és ők keresnek. Hogy lehet elfogadni, hogy valaki idő előtt megy el?”

tk3s 1181983

Steiner Kristóf válasza – Semmi sem számít, csak a szeretet

Soha nem felejtem el, amikor épp nagyban falatoztam az avokádó makikat egy budapesti szusibárban amikor megcsörrent a telefonom, és édesanyám egyik barátja elcsukló hangon közölte: anyám agyvérzést kapott. A kórház felé menet olyasmikről beszélt nekem, hogy „ha a mamáddal bármi történik, tudnod kell, hogy...”, meg hogy „...a mamád biztosan azt akarná, hogy...”, de nekem semmi érdemi információ nem maradt meg az agyamban, mert egyszerűen efogadhatatlannak tartottam azt az opciót, hogy az édesanyám megszűnhet létezni. Mérges voltam a barátjára, aki – merő jóindulatból – igyekezett rávilágítani egy agyvérzés következményeinek racionális oldalára, és úgy képzeltem, elég, ha megjelenek és megölelem anyámat, ő pedig majd magához tér, és boldogan élünk tovább... míg meg nem halunk.

Érdekes, hogy még a tündérmesék – amiknek általános jellemzőik, hogy elrugaszkodnak a valóságtól – is így végződnek... „amíg meg nem haltak”. Ám dacára annak, hogy kiskorunk óta tudjuk, ez az élet rendje, a halált képtelenek vagyunk elfogadni a létezés természetes velejárójaként. Ahogy olvasónk is írja: még olyan esetben is, amikor maga a haldokló igyekszik békével és elfogadással viszonyulni az (előbb-utóbb mindannyiunkat utolérő) elmúlás tényéhez, lázadunk a fájdalom és a változás ellen. Ezzel pedig nemcsak a saját életünket nehezítjük meg (hiszen foggal-körömmel kapaszkodunk az állandóság illúziójába), de a beteg hátralévő életét és búcsúját is nehzézségek elé állítjuk. Visszatérve a saját példámra: édesanyám haldoklásának legelviselhetetlenebb napjai azok voltak, amikor kemény elvárás volt a részemről, hogy életben maradjon.

Elvártam az élettől – hiszen anyám jó ember volt, és így volna igazságos. Elvártam saját magamtól, hogy életben tartsam – a puszta akaraterőmmel. És persze elvártam tőle, hogy harcoljon. Borzalmas volt. Azon kaptam magam, hogy miközben segítenem kellett volna a lelkét, hogy arra menjen, amerre mennie kell (legyen az az élet vagy a halál), stresszt, negativitást generáltam. Ahelyett, hogy ott lettem volna azoknak az embereknek (apámnak és a családunk barátainak), és elmondtam volna nekik: akármi lesz is, összetartó, szeretetteljes családként bármin képesek vagyunk keresztülmenni együtt, csak ültem, és vártam a csodát, és bosszankodtam, amiért a mama nem vigyázott magára kellőképpen. Hiszen tudta, hogy magas a vérnyomása. Aztán eljött egy nap, amikor már annyira, de annyira elviselhetetlen volt a helyzet súlya, hogy odamentem anyám ágyához, megfogtam a kezét, és tudatosan elengedtem minden típusú elvárásomat.

shutterstock 147461876

Ha a világon mindennél jobban szeretünk valakit, az sem jelenti azt, hogy ha meghal, a világunk kicsorbul majd nélküle. Nyilvánvalóan rettenetesen nehéz lesz – hónapokon át szürreális és ijesztő, hogy ha felhívjuk egy halott szerettünk mobilszámát, soha többé nem fogja felvenni a telefont, a közös szokásainkat, emlékeinket, hagyományainkat pedig nélküle kell továbbvinnünk. Ugyanakkor minden egyes halál – különösen egy közeli hozzátartozóé – egy egészen új érát indít el az életünkben. Felnőttebbek leszünk. Önállóbbak leszünk. Sokkal többet tudunk a szeretetről. Sokkal többet tudunk az elmúlásról. A halálról. Az életről. Rengeteg barátom van, aki egy hasonló, nagy veszteség után ismerte meg önmagát igazán, és adott vadonatúj irányt az életének. Bizar, de igaz: a szüleinkkel való kapcsolatunk annyira szoros, a szeretetük annyira meghatározó, hogy még a halálukkal is képesek nevelni, tanítani, és – bármily abszurd ebben a helyzetben – érzelmileg gazdagítani minket.

Csak hogy nehogy félreérthető legyek: természetesen szó sincs arról, hogy arra biztatnék bárkit: adja fel a küzdelmet a betegséggel szemben, és fogadja tárt karokkal a halált. Hiszek abban, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van, és abban is, hogy a jótettek – másokkal való megosztás, önzetlen szeretet, kedves és érzékeny kommunikáció másokkal – meggyógyítják az egyént és a világot. Abban is hiszek, hogy léteznek csodák. Ami viszont renkívül fontos: a hitünk és bizodalmunk a jó végkifejletben soha ne legyen függvénye annak, hogy ez a bizonyos végkifejlet a gyógyulás, vagy a halál. Ha valaki a bizonyosságot választja a kétségek helyett, annak emlékeznie kell, hogy minden, ami történik velünk, értünk történik. Lehet, hogy nem látjuk át azonnal, vagy hogy hosszú idő telik el, míg felismerjük, de nem is az a lényeg, hogy mindig tisztában legyünk vele, mit hoznak magukkal az életünkben felmerülő tragédiák.

Nemrég olvastam egy kutatásról Karen Berg blogján, a Simple Lighton: „Dr. Larry Dossey orvos, aki jól ismert az imák hatásainak kutatásáról. Az egyik tanulmánya olyan emberek egy csoportjáról szólt, akik egy kórházban együtt imádkoztak a betegek mielőbbi gyógyulásáért. Tudományos bizonyítást nyert, hogy azok az emberek, akikért imádkoztak, hamarabb meggyógyultak, mint azok, akikért nem imádkoztak. A kutatók ekkor így szóltak: oké, azt már látjuk, hogy az ima működik. Nézzük, mi történik akkor, ha a betegek távol vannak és csak egy fénykép köti össze őket az imádkozókkal. A dolog így is működött: majdnem ugyanaz volt az eredmény, ha az imádkozó emberek a helyszínen voltak, vagy távolról imádkoztak. Eztán a kutatók megkérdezték, hogy mi történik akkor, ha nem a betegek gyógyulásáért imádkoznak, hanem mindannyian a maguk módján azért imádkoztak, hogy történjen minden úgy, ahogy történnie kell. Csodával határos módon a betegek még az eddigieknél is gyorsabban gyógyultak. Ez azt jelenti, hogy ha nehézségekkel szembesülünk, betegséggel, családi problémákkal, anyagi csőddel, vagy bármilyen más problémával, mindig azzal segítünk a legtöbbet önmagunkon, ha azt mondjuk:

Elfogadom, ami történik és megadom magam egy nagyobb erőnek, amely a mostani élethelyzetemből egy másikba repít majd, ott pedig új élmények, tanulnivalók és emberi kapcsoltok várnak rám.

Kuna Gábor válasza – Beszéljenek és beszélgessenek!

Egy szeretett hozzátartozónk elveszése mindig nehéz, és végignézni, ahogyan elmúlik, megélni a tehetetlenséget talán még nehezebb. Nehéz is ilyenkor tanácsot adni, mitől lehetne könnyebb. Nem lesz könnyű sehogy sem. Nem tudom, segít-e, ha leírom, az érzések, amiket most átél, teljesen természetesek és szükségszerűek, részei a búcsúzás és elengedés folyamatának.

Amikor elveszítjük egy szerettünket, először is bűntudatot érzünk. Miért nem vettük észre hamarabb, hogy valami nem stimmel az egészségével? Miért nem tudtuk rávenni, hogy elmenjen orvoshoz? Miért nem tudtunk neki valahogy segíteni? Természetesek és érthetőek ezek a kérdések. De bármennyire is szeretünk valakit, be kell látnunk, hogy nincs korlátlan hatásunk sorsa fölött, nem tudjuk minden rossztól megóvni. Annak is, akit nagyon szeretnek, megvan a saját sorsa, a saját traumái, amikkel magának kell megküzdenie, és a saját élete, amelynek pedig része az elmúlás is. Remélem, eljön majd az idő, amikor belátja, hogy szerető fiúként sem tudott többet tenni az édesapjáért, mint amit meg is tett.

A harag, és az igazságtalanság érzése is teljesen érthető. Miért pont ő, hiszen egészségesen élt? Miért ilyen korán? Miért nem láthatja az unokáit felnőni? Haragszunk a sorsra, a szerettünkre és magunkra. Idő kell ahhoz, hogy el tudjuk fogadni: a sors, az élet nem a hétköznapi igazságérzetünk szerint, a jutalmak és büntetések szabályait követve működik. Az is meghal, aki egészséges volt, az is, aki sok jót tett másokkal, és nem érdemli meg.

Furcsa ebben a helyzetben leírni, de bizonyos szempontból szerencsés helyzetben vannak. Szeretetteli kapcsolatban élnek, és beszélhetnek egymással. Kérem, hogy beszéljenek és beszélgessenek! Ez nagyon fontos most. Ne akarják sem önmagukat, sem egymást, sem a gyerekeket valami félreértett szemérmesség miatt megóvni ettől! Az esetleges konfliktusok, múltbéli félreértések tisztázása, bocsánatkérés és megbocsátás mind elengedhetetlenül fontos a későbbi lelki béke és megnyugvás megtalálásához. Nem véletlenül hagyott erős nyomot önben az a beszélgetés sem, amikor az édesapja azt mondta, „Most kell erősnek lennünk! Nagyon vigyázz anyádra!” Azt kérdezi, „ez mi?” Végrendelet, útravaló, útmutatás a jövőre nézve. Az édesapja számára is fontos, hogy ezeket elmondhassa, hogy megnyugodhasson, és úgy érezze, a távozása után is rendben mennek majd a dolgok.

A beszélgetések, az emlékek felidézése, a közös gondolkodás önnek is segíteni fog abban, hogy megfogalmazza, mi az a szellemi örökség, mik azok az értékek, közös emlékek, amit az édesapja önre hagy majd, és amit ön is szeretne továbbadni a gyermekeinek. Ha felismeri majd a saját gyermekeiben a becsületességet, az őszinteséget, a munka szeretetét, vagy bármi más pozitív tulajdonságot, amit ön tanult az édesapjától, ha érzi majd, hogy a szellemi örökség ép és élő, talán segít elfogadni, hogy a fizikai világból idő előtt kellett távoznia.

shutterstock 110533616

Gyulai Bence válasza – Élje át vele az összes érzést!

Két olyan kérdést is felvet a levélben, ami a világvallások fő kérdései közé tartozik: hol az igazság? miért a szenvedés? Ezek közt az eszmerendszerek közt az egyik fő különbség pont ez, hogy eltérő válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. A szenvedéssel kapcsolatban az egyik válaszlehetőség az, hogy a szenvedést ki kell zárni az életünkből, felül kell emelkedni rajta, immunissá kell válni vele szemben. Az élet körforgása által mindannyiunknak okozott folytonos fájdalmat nem is annyira feldolgozni kell, hanem inkább legyőzni. Meg kell próbálni kilépni belőle, felül kell rajta emelkedni.

Egy másik válasz pedig az, hogy mivel a szenvedés az élet része, azt is át kell élni, végig kell csinálni, tartson, ameddig tart – nem küzdeni kell ellene, hanem szembe kell vele nézni, sőt, fel kell benne ismerni magunkat. A szenvedést eszerint a megközelítés szerint ugyanúgy kell elfogadni, ahogy ön azt elfogadja, hogy van két keze, ahogy elfogadta, hogy barna/kék/zöld a szeme, hogy Magyarországra született, hogy ízlik önnek a rántott hús, hogy az a nő lett az ön társa egy életre, aki a társa lett, hogy az a két gyereke született, akik közül az egyiknek most lesz a keresztelője.

A keresztelő említéséből gondolom, hogy a levél beküldőjéhez elvileg ez a megközelítés áll közelebb, hiszen nagyjából ez a kereszténység tanítása, amit az előző bekezdésben írtam le. Eszerint mint mindenki, az egész életét ön is úgy kapja, ahogy van, egy csomagban, ami tartalmaz rengeteg szépet, sok örömöt, gyerekeket, valamint egy csomó szenvedést és relatíve fiatalon megbetegedő szülőket is. És ezt az egészet így egyben el kell fogadni, sőt, még örülni is kell neki. Ilyen ajándékot azonban az ember csak akkor tud elfogadni, ha tud abban hinni, hogy aki adja, az szereti, és jobban ismeri a világot és benne önt, mint ön saját maga. Ebben a megközelítésben igazságosságról szó sincs, „hol itt az igazság?”, kérdi ön, és ez a válasz egyértelműen azt mondja, hogy sehol. Pont ez a lényeg az egészben: nem azt kapjuk, amit szerintünk érdemlünk, semmi sem igazságos, hiszen ez a felfogás az igazságosság helyett a megbocsátást helyezi a középpontba.

A végkövetkeztetés azonban ebből is nagyjából az, amit Kuna Gábor válasza is tartalmaz: próbáljon most minél több időt édesapjával tölteni, nem feledve, hogy bár önnek is roppant nehéz ez az időszak, ebben az esetben ő a beteg és elsősorban ő szorul támogatásra! Csinálja vele végig mindazt a szenvedést, ami vár rá, legyen vele együtt most, amíg még itt van! Élje át az összes érzést, amit az ő betegsége és halála jelent önnek, bármilyen borzalmasak is, menjen keresztül ezen a tűzön, és bízzon benne, hogy egyszer majd kijut belőle, és még akkor is épségben lesz.

Blogmustra