#ÉLETEM

Rossz hírt kaptam az orvostól, mihez kezdjek?

2014. február 12., szerda 20:02

Vannak helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. A váratlan rossz hír az orvostól minden bizonnyal ezek közé tartozik. Ugyanakkor egy másik állítás szerint mindenhez hozzá lehet szokni. Mi több: gyakran csupán egy nagy betegség során vagyunk képesek értékelni az egészségünket.

Írjon nekünk ön is!

Új sorozatunkban igyekszünk segíteni önnek, hogy kicsit rendbe rázza az életét. Legyen szó párkapcsolati parákról, általános céltalanságról, karrier tanács(talanság)okról, írhat nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, sorozatunkban, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve.

A cikk szerzője, Steiner Kristóf a fenti témákon kívül örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők,étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk,származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire.

A life coach csapat tagja továbbá Kuna Gábor pszichológus, tréner, család- és párterápiás tanácsadó, aki munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban szintén szívesen válaszol. Gyulai Bencének is írhatnak, ő jogi egyetemet végzett és ügyvédi szakvizsgával rendelkezik. Ha nem tudja, hogy egy papírt alá szabad-e írnia a munkahelyén vagy a rendőrségen, kérdezze nyugodtan! De várjuk kérdéseit természetesen a kivándorlással kapcsolatban is, sőt, párkapcsolatokkal, hittel, kereszténységgel kapcsolatban is szívesen segítünk.

Ön is ellensége saját testének?

Érdekes, hogy gyerekként mekkora klisének hangzik, hogy „semmi sincs egészség nélkül”, meg „csak egészség legyen”, amit a nagyszülők hajtogatnak mindig. Az embernek valahogy minden fontosabbnak tűnik a saját testi épségénél – brutális fogyókúrákba kezdünk, szeméttel tömjük magunkat, hajnalig piálunk, szívjuk a cigit, a meló mellett még egy pohár vizet sem iszunk meg naponta. Az egészséges életmód kimerül abban, hogy néha nagy kegyesen feladjuk a kólát és zero kóla mellett döntünk, a méregtelenítés jegyében pedig megfosztjuk magunkat az egészséges szénhidrátoktól, és húst hússal, sajtot sajttal tálalunk. Évek, mi több évtizedek telnek el úgy, hogy eszünkbe sem jut kicsit megkímélni a szervezetünket – és általában egy komoly megrázkódtatás kell ahhoz, hogy észbe kapjunk. Felmegy a vérnyomás. Magas a cukorszint. Korábban sosem tapasztalt allergiás tünetek jelentkeznek. Rakoncátlankodik a szív. Fáj a tüdő. Nehéz lélegezni. Gyanús szemölcs, daganat jelentkezik – valahol, „teljesen váratlanul”. Ezzel pedig az ember egyszeriben kirántja a fejét a homokból, ahová évekkel ezelőtt bedugta a carpe diemet hirdetve. Mert a legnagyobb közhely még csak most jön: ha életünk (talán) van is több, de ebből a testünkből tényleg csak egy, egyetlen egy darab van, és mint ilyen, nem kéne tönkretennünk. Tönkremegy az magától is – és ha mi nem vigyázunk rá, senki sem fog.

A gyógyszert a kórházban, a csodát a szívében keresse

Habár eddig a betegségek eredeteiről fizikai értelemben beszéltem, szó sincs arról, hogy azt hinném, függetlenek vagyunk a betegségeinktől. Nem hiszem, hogy valakivel „egyszer csak” történik valami – ahogyan egy fa sem nő ki a hátsókertünkben egyik napról a másikra. Legyen szó a felnőttkori pattanásokról, állandó torokfájásról, vagy egy rosszindulatú daganatról, van valami kiváltó oka mindennek. És bár ilyenkor hibáztathatjuk az élelmiszeripart, a modern csapvizet vagy az ózon lyukat, meg még egymillió más, rajtunk kívülálló okot, a helyzet az, hogy akkor sem megyünk vele semmire, ha netán még igazunk is van. Az egyetlen lehetséges viselkedésmód, amikor az ember betegnek érzi magát, hogy átgondolja: „Mivel betegítem meg magam?” Lehetséges, hogy egy olyan munkát végez, amely már évek óta csak használja önt, ön pedig képtelen megosztani a világgal mindazt, amit igazán fontosnak tart? Lehetséges, hogy egy olyan kapcsolatban ragadt meg, ahol nullára értékelik, ön pedig állandóan követelőzik, és a párját akarja megváltoztatni ahelyett, hogy egy percre magába nézne? Az is lehet, hogy egyszerűen csak felelőtlenül halmozza a szemetet ezen a bolygón, vagy hogy állandó negativitásával mérgezi a környezetét. Én bevallom: minden pontban bűnösnek találtam magam az életem egy-egy pontján. A szomorú igazság pedig az, hogy sem gyógyszer, sem terápia nem fogja meggyógyítani azt, aki nem vállal 100 százalékban felelősséget a saját életéért. A buddhisták azt mondják: „Minden belülről jön.” Ez az egyszerű igazság azt jelenti: gyakran elfelejtjük, hogy az erő, amit másoknak tulajdonítunk, mindannyiunkban megvan.

Halálellenes társadalom

A nyugati orvostudomány, és általában véve a tudomány egyre több helyen találkozik évezredes spirituális bölcsességekkel – a nanotechnológiáról például a kabbalisták kétezer évvel ezelőtt beszéltek. Ennek ellenére azért a világ körülöttünk elsősorban a csodapirula módszerben bízik: bekapunk egy gyógyszert, majd az elvégzi helyettünk a szükséges változást. Nullára értékelve ezzel a gondolataink és a tetteink teremtő erejét, egyenesen őrültségnek tartjuk, hogy valaki esetleg tovább éljen, mint amit az orvosok megjósoltak nekik. Én annyit mondok: amikor az édesanyám kómában volt az agyvérzése után, „hivatalosan” semmit sem érzékelt a külvilágból. Ehhez képest úgy ment el végül, hogy az utolsó szavaim, amiket a fülébe súgtam arról szóltak: ha tényleg mennie kell, nem tartóztatom a lelkét. Félreértés ne essék, nem zárkózom el a gyógyszerhasználattól, de azt vallom, hogy a fizikai tünetek kezelése csupán a gyógyulási folyamat 1 százalékát teszi ki – a maradék 99 fejben, szívben, és a tetteinkben dől el. Itt persze bárki felvetheti a kérdést, hogy „ezek szerint aki meghal, nem akart igazán élni/tenni?”, vagy hogy „aki rákos lesz, az vessen magára?”. Ezek a kérdések csak akkor fogalmazódnak meg az emberben, ha eleve rosszban van a halállal és az elengedéssel. Elisabeth Kübler-Ross svájci születésű pszichiáter szerint a generációnk már önmagában is rendkívül kártékony halálfélelme abból fakad, hogy szinte luxusnak számít, ha valaki a családja körében vehet búcsút az életétől. „A társadalmunk tabuként kezeli a halált, ezáltal pedig egyre idegenebb, félelmetesebb és elfogadhatatlanabb lesz számunkra. Kizárjuk magunkat a haldoklás tényéből, és igyekszünk a haldoklókat különféle intézetek falai közé zárni, hogy ne kelljen átélnünk ezt a természetes folyamatot. Ráadásul a haldoklónak nem adjuk meg a jogot, hogy a saját sorsáról döntsön” – írja. Tény és való, hogy a gyerekeinket óvjuk a halál fogalmától, amíg csak lehet, majd később zavaros képet festünk róla. „A nagypapának jobb lesz odát” – mondjuk, de közben zokogva tálaljuk a dolgot. Nem meglepő, hogy – bár mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy egy nap meghalunk –  amikor felismerjük egy-egy betegségünk során a saját elmúlásunk lehetőségét, pánikrohamot kapunk.

Minden lehetséges – és annak az ellenkezője is

Kübler-Ross elhúzódó betegség miatt haldokló alanyokat is vizsgált, és mintaszerű lelki folyamatokról számolt be. „A folyamat első fázisa a teljes elutasítás, amelyből később düh keletkezik. Ezt követi az önmagunkkal és a halállal történő alkudozás, a ‘miért éppen én?' attitűd, amely depresszióba csap át. Ezt pedig a végső belenyugvás váltja fel.” Ám egy kutatás azt is alátámasztja, hogy a folyamat bármely szakaszából van visszaút: azok a betegek, akik valamilyen spirituális ösvényen járnak – legyen szó vallásról, önismereti kurzusokról, vagy feng shuiról – sokkal gyorsabban gyógyultak, és a rossz híreket is sokkal magabiztosabban kezelték. Ennek oka pedig nem az, hogy tizenhárom Miatyánktól eltűnik egy rákos sejt, vagy hogy a Dalai Láma megjelenik az ember álmában, és egy homlokcsókkal meggyógyítja. Sokkal inkább az, hogy az ember kinyitja a szívét és elméjét a végtelen számú lehetőség előtt. „Miért ne gyógyulhatnék meg? És még ha meg is halok, miért éljem szomorúan a hátralévő időszakot? És egyáltalán... miért hagyom, hogy ez a földi világ elhitesse velem, hogy a halál olyan félelmetes dolog?” A világvallások közös igazsága, hogy arra tanítanak: még a legtragikusabb dolgok is erősebbé tesznek bennünket, közelebb visznek másokhoz, tanítanak valamit a számunkra és megmutatják, hogy tiszteljük jobban az életet – és ha kell, a halált.

Felelősságvállalás, önmegtartóztatás, megosztás

Kabbala Központban, ahol öt éve tanulok miszikus júdaisztikát, azt mondják: a káoszban szunnyadó áldások felébresztéséhez csupán azzal kell tisztában lennünk, azt kell felismernünk, hogy ami káosznak tűnik, az valójában maga áldás. Yehuda Berg, a Központ spirituális igazgatója azt írja: „Akkor megyünk át a vizsgán, amikor bizonyosak vagyunk benne, hogy minden a legjobb érdekében történik. Nem könnyű, de próbáljunk a legnagyobb felhőszakadásban is arra gondolni, hogy ez eredményezi majd a legzöldebb legelőket.” A felírt gyógyszer mellé tehát én elsősorban spirituális ráhangolódást ajánlok. Az embernek – beteg vagy egészséges – minden nap szüksége van öt percre, amikor lehunyja a szemét, és azt mondja magában: „Teljesen bizonyos vagyok abban, hogy ha önzetlen, őszinte, szeretetteljes, jó emberként viselkedem, az fog történni, ami a legjobb. Teljes felelősséget vállalok az életemért és tudom, hogy azt kapom, amire éppen most szükségem van.” Ehhez pedig persze társulnia kell egy életmódváltásnak is, mert az ember lehet baromi spirituális, de ha a tetteiben nem nyilvánul meg változása, akkor valójában ugyanaz maradt, aki volt. Csak még prédikátor is lett mellé. Ám a különféle diéták, a cigaretta lerakása, vagy – fertőző betegségek esetében – a laza szexkapcsolatok hanyagolása nem csupán fizikai gyógyulásunk érdekében történik. Az ellenállás, a materiális beteljesülés késleltetése vagy visszautasítása ugyanis valójában egy spirituális gyakorlat. A kabbala tanítása szerint az ellenállás a kulcsa annak, hogy mindent megkapjunk, amire igazán vágyunk az életben, és ez, bármily nehezünkre esik is, az izomhoz hasonlóan működik. Azaz minél többet gyakoroljuk a lemondást a rövid távú beteljesülésről a hosszan tartó teljesség elérése érdekében, annál jobbak leszünk benne. Pont, mint amikor az első alkalommal elmegyünk az edzőterembe: lehet, hogy gyengének érezzük magunkat és mindenünk fáj, de tudjuk, hogy kitartó erőfeszítésünk meghozza majd az eredményt.

És végül álljon itt a legfontosabb szabály, amit mindenkinek meg kell értenie, aki valamilyen betegségben szenved. Amikor egy lépéssel közelebb kerülünk a halálhoz, hajlamosak vagyunk azt mondani: „Most már úgy is mindegy!”, és ezzel a mottóval még jobban leromboljuk fizikai és spirituális önmagunkat. Pedig ebben a helyzetben éppen ennek az ellentéte működik: ha a nehézségeink ellenére képesek vagyunk megosztani az energiánkat másokkal, kedvesek, önzetlenek, segítőkészek maradnunk, azzal egészséges energiát vonzunk magunkhoz. Ha kimerültnek vagy üresnek érezzük magunkat, az biztosan nem azért van, mert túl sokat adtunk, hanem mert valószínűleg nem a megfelelő tudatisággal adtunk. Ilyenkor jó, ha felidézzük magunkban: az elvárásaink, az állandó vágy arra, hogy megbecsüljenek vagy köszönetet mondjanak, csak még több stresszt hoz magával, ez pedig sosem a gyógyulást, sokkal inkább a leépülést segíti. Adjunk azért, mert ezt akarjuk tenni. Aki képes elengedni az életminőségről, hírnévről, családról, vagy akár az egészségről alkotott elvárásait, és az "ez nekem alanyi jogon jár" gondolkodásmódot, az valójában nemhogy lemond az álmairól, hanem éppen most kezdi megvalósítani azokat. 

Ne maradj le semmiről!

Blogok, amiket olvasunk

MENŐ LAKÁS Hangulatos nappalik fehér téglákkal

A fehérre festett téglafal olyan visszafogott dizájnelem, ami egyből érdekesebbé tesz bármilyen lakást. Mutatjuk a jó példákat: modern, szellős, világos.

KETTŐS MÉRCE Kinek járjanak a segélyek?

Aki megérdemli? Aki rászorul? Aki balszerencsés? Az igazságos újraelosztás rendszere nem is olyan egyszerű.

GADGET Menő mobil 26 ezer alatt

A Xiaomi Redmi 4A az egyik legkedveltebb telefon hazánkban a gyártó kínálatából. Nem is csoda, mert ilyen tudást ilyen áron kevesen adnak!
Ajánlok blogbejegyzést

Hirdetés

Bookline - Szívünk rajta