De elsőre olyan jófejnek tűnt!” – mentegetőztem a barátaim előtt, akik immáron sokadszorra tapasztalták meg ugyanazt a sztorit: megismerkedem valakivel, beleszerelmesedek – mármint nem úgy igazából, csak a személyiségébe -, és nagyjából egy heti ismerettség után úgy érzem, hogy rátaláltam az új lelki társamra, aki a barátságával, mi több, a puszta létezésével minden létező űrt betölt majd az életemben. Hiszen vicces, megért, meghallgat, és mindent elmondhatok neki – így aztán el is mondok mindent. Eleinte csak kávézgatni járunk, aztán teljes délutánkat töltünk együtt, hamarosan egy ottalvós bulit is tető alá hozunk, és mikor még friss barátságunk egyhónapos jubileumához sem érkeztünk el, már ott tartunk, hogy az illető:
- pénzzel tartozik nekem,
- bejelentés és telefonálás nélkül toppant be a legváratlanabb pillanatokban, cseppet sem figyelve arra, hogy esetleg más tervem/dolgom van (vagy ha igen, akkor leszarja),
- halálosan meg van sértődve rám, amiért nem kerestem már három egész napja, vagy nem vettem fel a telefont.
- esetleg az előzőek mind együttvéve, megfűszerezve azzal, amikor már mindenféle galád pletykákat terjeszt rólam a hátam mögött, kvázi bosszúból, amiért „meguntam őt”.
Mert ő így értelmezi a dolgot.
Ki a hibás, ő vagy én?
A hülye, vagyis hát a hibás, azaz még pontosabban az elővigyázatan viszont én vagyok – ő nem tett semmi rosszat, csak önmaga volt. Én voltam az, aki megint valaki mástól várta, hogy megszabadítson az időről időre mindannyunkban felbukkanó magányosságérzéstől, és aki halálosan élvezte, hogy valaki szórakoztatónak és édesnek és szépnek találja (nem mintha nem lenne olyan az életemben, aki minderről biztosít, de hát az emberi egónak ugyabár sosem elég).
Én voltam, aki a szívem legmélyebb félelmeitől ifjúkorom legvakmerőbb szexuális kalandozásain át egészen a havi keresetem összegéig mindent megosztottam vele. Naná, hogy számára ez azt jelentette: mostanról kezdve mi ketten úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Ugyanakkor én se tettem semmi rosszat: én is csupán önmagam voltam – hiszen számomra meg az a normális, hogy ha a sarki kávézós kérdezi meg, hogy hogy vagyok, annak ugyanazt válaszolom, mintha az apukám, vagy a legjobb barátnőm, vagy a párom kérdezi meg. Részletesen elmondom, hogy megvagyok, de épp fáj a torkom, és kicsit bosszús vagyok, mert a kedvesem másodszor éjszakai ügyeletes a kórházban ezen a héten. Erre pedig kétféleképpen reagálhat egy vadidegen: vagy elmeháborodottnak néz – hiszen ő annyit várt volna, hogy „remekül köszönöm, és ön?”, vagy magához ránt, átölel, és úgy érzi, hogy megtalálta bennem a sosem volt beszt frendet. Valahogy senki sem feltételezi azt, hogy én egyszerűen csak kedves és őszinte vagyok.
Szakíts az energiavámpírral, ha mersz
Szóval nem marad más hátra,mint megtanulni, hogyan is kell meghúzni azt a bizonyos határt. Hol vannak azok a pontok, amikor az ember kénytelen nemet mondani, nem azért, mert egy ordas paraszt, hanem azért, hogy a későbbiekben senkinek se essen bántódása. Hogy a végén senki ne érezze magát becsapva, elhagyva, tönkretéve, kibeszélve, megtévesztve. Saját magunk miatt, a másik miatt, és persze az igazán közeli barátaink miatt is, akik nem kívánnak többé azzal szembesülni, hogy a legfurább, legharsányabb, legexhibicionistább embereket ragadom meg a karjuknál fogva, és invitálom meg a belső köreinkbe, aztán pedig amikor a barátok szerint az illető annyira azért nem lenyűgöző személyiség, rájuk sütöm, hogy nem elég elfogadóak. Hogy ők mindenkit csak kitekesztenek. Hogy maguknakvalók. Két hét múlva pedig én sírok nekik, amikor a fürdőszobából suttogva hívom fel őket: „Hívj fel fél óra múlva, hogy azonnal indulnom kell valahová, mielőtt megkattanok.”, vagy – ami mégr osszabb – „Annyira sajnálom szegény XY-t, mert érzem, hogy 'szakítanom' kell vele, mielőtt megfojt a jelenlétével.”
És - bár nincs más választásom, mint meglépni a dolgot, bármily kellemetlen is mindkettőnk számára -, bármily tapintatosan teszem is, már meg is ágyaztam a következő szívfájdalomnak: amikor a "szakítás" után beindul a bosszúhadjárat, és minden elmesélt sztorimat felnagyítva, eltorzítva hallom vissza a közös ismerősöktől. És fejcsóválva nézegetem a Facebookos kirohanásokat, míg eljutok oda, hogy végül engem gyötör a bűntudat.
Útitársak - egy életen át
Minderre persze egyszerű rásütni, hogy valójában baromi önző vagyok, és addig haverkodom valakivel, amíg elszórakoztat – de az igazság az, hogy nálam senki sem mínuszból vagy nulláról indul, nálam mindenki a legjobb, legőszintébb, legkorrektebb embereknek kijáró bánásmóddal kezd. Aztán amikor valaki hisztériát rendez, mert nem válaszoltam egy mailjére, vagy evidenciának veszi, hogy én fizetem a piáját, vagy sértődéspartit csap, amiért elfelejtettem a névnapját, akkor kezdem kapisgálni, hogy talán mégsem kéne ugyanazt az energiamennyiséget szánni rá, amit azokra, akik évek hosszú sora óta bizonyítják az életemben, milyen csodálatos emberek.
Ezenkívül metafizikai szempontból is nagyon fontos, kiket engedünk be a lelki köreinkbe. Ez a Kabbala Központ tanításainak – ahol már öt éve tanulok, mégis mindig elfelejtem a legszimplább, örökérvényű igazságokat - az egyik alapja: olyan erősek vagyunk egyénként, amilyen erős a környezetünk. Ahogy a tanárom szokta mondani: „Még a legegészségesebb mag sem növekszik terebélyes tölgyfává, ha nem veszi körül a tápláló talaj. Mi választjuk meg, milyen emberekkel vesszük körül magunkat, és tudnunk kell: minden ember hatással van az utazásunkra, és a végállomásunkra.”
Persze nem csak a valódi lelki társaknak, de az érzelmi fekete lyukaknak is hálával tartozunk: ők azok, akik megmutatják nekünk, hogy ha ugyanazokat a hibákat követjük el, ugyanazokban az élethelyzetekben találjuk majd magunkat újra és újra, és újra. A nevek és az arcok változnak - a sztori viszont azonos marad. Ezért jobb, ha menő haverok, hajbóloló hódolók, és az élet igazságtalanságát és mások rosszfejségét saját nyomruk gyökereként megjelelő örök áldozatok helyett olyan emberekkel vesszük körül magunkat, amilyenek mi magunk is lenni szeretnénk. Akik mellett csak a saját felelősségünk, hogy kihozzuk-e önmagunkból a lehető legjobb énünket. Azt az énünket, nincs szüksége semmiféle visszacsatolásra, mert úgy jó, ahogy van.
