Tíz perc múlva kezdődik a következő életem!

"Holnaptól új életet kezdek!" mondogatjuk gyakran nagy meggyőződéssel, de a nagy szavak mögött gyakran csak annyi van, hogy idén már tizennegyedszerre megpróbálunk leállni az éjszakai nassolással, vagy elhatározzuk, hogy beiratkozunk egy jógantanfolyamra. Aztán végül még azt se - hiszen "az ember nem bújhat ki a saját bőréből."

Pedig a Föld 510,072,000 négyzetkilométerén mozoghatunk, többezer karrierlehetőség közül válogathatunk, és hétmilliárd ember van a bolygón, akikkel még sosem találkoztunk.

 

Párhuzamos életek - papíron és valóságban

A tragikus sorsú amerikai költőnő, Sylvia Plath azt írta "Mindenki én szeretnék lenni, a béna, a haldokló, a szajha, aztán visszabújnék a saját bőrömbe, hogy leírjam annak az embernek az érzéseit,
gondolatait, aki voltam." A hozzá hasonlóan rebellis francia költő, Arthur Rimbaud szintén meggyőződéssel állította, hogy egyetlen élettel nem érhetjük be, sőt, még a Piramis is megénekelte, hogy "Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen, miért is nem lehetek egyszerre két
helyen?" - igaz, Révész Sándor kicsit szerényebb volt, ő "csak" két életet szeretett volna.

Hollywood számára is kimeríthetetlen kincsestárat jelent a testcsere és életcsere lehetősége: Linsday Lohan például Jamie Lee Curtisszé változott a "Nem férek a bőrödbe" című (méltán elfeledett) tinikomédiában. Mi több, már a mesék, amiken nevelkedtünk is arra tanítanak minket, hogy nézzünk ki egy másik életet magunknak - lehetőleg olyat, ami baromi távol áll a miénktől: míg Hamupipőke hercegnő szeretett volna lenni, Merida bátor királykisasszonynak született, mégis egyszerű falusi lányka akart lenni.

tk3s nti cinema blunder 06



Valójában nem is kell regényekben és filmekben kutatnunk a téma után: hány olyan férfi (és nő) van, aki éveken át szeretőt tart a felesége/férje mellett, sőt, olyat is hallottunk már nem egyszer, hogy
valaki évtizedeken át zsonglőrködött két család fenntartásával - akik persze mit sem tudtak a másik lézetéséről. Meg aztán ott vannak a roppant szigorú erkölcsi elveket prédikáló urak – sokszor nagyhatalmú vezetők, társadalmi véleményformáló személyek –, akik szabadidejükben kimondottan
kellemesnek találják, ha valaki kikötözi egy selyemsállal és alaposan elnáspángolja őket. Sőt, szerintem az is a "párhuzamos életek" kategóriába tartozik, amikor valaki határozottan gyűlöli
keverni a baráti társaságait, mert "Jucival egészen más dolgokról beszélgetünk, mint Pirivel", de valójában inkább arról van szó, hogy egy egészen másik arcot mutatunk az egyik barátunknak, mint a
másiknak, és hát nem fér össze a "Szabadszellemű vadvirág vagyok!" és a "Karrierem és a
családom az életem!"

A "dögöljön meg a szomszéd tehene" effektus

A furcsa az, hogy mindannyiunk számára ismerős az érzés, mennyi nehézséget jelent elköteleződni egyetlen élet, azaz egyetlen döntés mellett. Ami egykor álmaink munkahelye volt, onnan néhány
évvel később fejvesztve menekülnénk, szeretnénk hosszú hajat, de alig várjuk, hogy levágassuk végre, sőt, hosszú perceken át izzadunk az étlap felett, mert a sütőtökös rizottó és a töltött karalábé egyformán izginek ígérkeznek. Ennek ellenére, amikor rajtakapunk valakit, hogy két, vagy "ne adj' Isten" több életet él, cserbenhagyottnak és becsapottnak érezzük magunkat - leginkább azért, mert ő meg merte tenni azt, amiről mi csupán álmodoztunk.

Olyan meggyőződéssel hiszünk az elvben, hogy egy embernek csak egy élet jár ezen a bolygón, hogy még a gyerekeinket is arra neveljük: tanuljanak ki egy szakmát, amiben egy életen át biztonsággal dolgozhatnak, vagy szerezzenek néhány diplomát valami menő szakon, közben pedig lehetőleg építsék ki felnőttlétük alapjait. Harmincéves korunkra pedig eljutunk odáig, hogy komoly társadalmi nyomás nehezedik ránk, ha nem tudjuk, mit is akarunk kezdeni az életünkkel.

Pedig az esetek nagy részében nem arról van szó, hogy egy "elkallódott" vagy "motiválatlan" jelzőkkel megbélyegzett életművésznek nincsenek perspektívái. Sokkal inkább arról, hogy minket, emberi lényeket túl sok minden motivál ahhoz, hogy csak úgy magunkra kapjuk a rabláncot, amit a társadalom ránk erőltet. Ha valaki hat év jogi egyetem után azt mondja, hogy ő bizony most kézzel festett üvegékszereket fog árulni, vagy elmegy Afrikába önkéntesnek, azt sokan egyenesen kattantnak tartják, hiszen "kidobja az ablakon azt a sok év tanulást." Mintha törvénybe lenne fektetve, hogy nem lehetünk egy élet során írók, aztán szakácsok, utcaseprők vagy kertészek. Ha pedig valaki gyermeknevelésre adja a fejét, azzal szemben egyenesen elvárás, hogy leszámoljon a maradék kis spontanitásával. Pedig nem kellene, hogy így legyen.

Édesanyák és/vagy particicák

88778691

Múlt héten voltam egy vegán pikniken egy jóbarátnőm házának tetőteraszán. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy formára nyírt tuják közt keringve pezsgőt szürcsöltünk – a társasház teteje voltaképpen egy tárolóhely, ahol régi bojlerektől a kiszáradt szobanövényekig mindenféle megtalálható, elegáns koktélok helyett pedig vodka-szóda volt a menü. Ami azonban érdekesebb mindennél, hogy a harmincas-negyvenes vendégeknek több mint fele édesanya volt, és míg mi világmegváltó beszélgetésekbe bonyolódtunk, vagy épp spontán táncra perdültünk, a gyerkőcök élvezettel totyogtak, másztak és rohangáltak a teraszon. Néha volt egy kis hiszti, olyankor ölbekapta őket a mama, majd pár perc múlva mentek is vissza a saját kis világukba, fittyet hányva a délutáni alvás, menetrendszerinti etetés, vagy a szülők törvényszerű nyaggatásának aranyszabályaira, amelyeket a 20-21. századi európai, vagy nyugati kultúrában élve sokan elválaszthatatlannak tartanak a gyermelvállalástól.

Ekkor fogalmazódott meg bennem: több életet élni egyszerre valójában nem valamiféle sci-fibe illő fantazmagória, hanem mindannyiunk joga. Sőt, ha nem szeretnénk belefásulni a saját kis szokásainkkal, csalódásainkkal és az előző generációtól ellesett elveinkkel körbefalazott világunkba, tulajdonképpen még kötelességünk is.

Bevallom, én a magam részéről semmi kivetnivalót nem látok abban, ha valaki még negyvenévesen sem horgonyzott le. Szó sincs róla, hogy promiszkuitásra és felelőtélenségre ösztönöznék bárkit is – megyőződésem, hogy klasszikus családmodellben, klasszikus értékek díszletében is épp annyi esély van a boldogságra, mint bárhol máshol a világban. Abban viszont megingathatatlanul hiszek, hogy senkire sem erőltethetjük rá a saját világnézetünket. És abban is, hogy egymástól szélsőségesen eltérő elveket valló emberek nem csak, hogy békében élhetnek egymással, de akár igaz barátok is lehetnek, ha képesek őszintén megnyílni egymás előtt, és képesek elfogadni a másik gondolkodásmódját, még ha nem is értenek egyet az élet minden egyes, fontosnak tűnő kérdésében.

Bátraké a boldogság

Egy kapcsolat, amelyet inkább tartanak össze intellektuson alapuló elvek, mint az, hogy egymás lelki és szellemi társai lennénk, megérett a változásra. A karrier, ami szépen jövedelmez, de börtönbe zár
minket, szintén. Ahogy a  ház is, ami mára már csak emlékek és tapasztalatok helyszíne, nem pedig igazi otthon. A Kabbala Központban is azt tanuljuk, sosem a múlt határozza meg, kik vagyunk. Nem számít, mit tettünk, hol voltunk, a múltban, képesek vagyunk azzá az emberré válni, akik mindig is lenni szerettünk volna. Yehuda Berg, a Kabbala ereje című könyv szerzője szerint a csapás tulajdonképpen nem rossz dolog, ha változásra késztet minket. "A fájdalom, hiányérzet, vagy depresszió olyan, mint egy villogó piros lámpa, ami azt mutatja, hogy valami nincs rendben. Ha panaszkodás helyett átgondoljuk, mi az, amin változtatni szeretnénk, és nem csak ábrándozunk róla, hanem lépéseket is teszünk érte, szó szerint bármit megkaphatunk." A kabbalista elv szerint azonban, ha nem változunk, a dolgok nemcsak, hogy ugyanolyanok maradnak, de valószínűleg még rosszabbra is fordulnak.

Ismerek olyan hatvan-akárhányéves családanyát, aki fogta magát, és minden észérv ellenére külföldön kezdett vadiúj életet - hiszen évtizedek óta boldogtalanok voltak a házasságában. Igaz, saját lakás helyett egyelőre egy szobát bérel, de egy tengerparti városban él, és van egy hódolója, akivel kézenfogva, kipirult orcával sétálgatnak, és lopott órákat töltenek együtt. Helen Gurley Brown, a mai Cosmo alapító-főszerkesztője már negyvenéves is elmúlt, mire - sokak nagy felháborodására - összerakott egy tabukat döngető magazint. Andrea Bocelli harmincéves koráig dolgozott ügyvédként - vajon mit szólhattak a szülei, amikor felnőtt, meglett férfiként bejelentette, hogy márpedig ő bizony most operaéneklésből fog megélni? És mit szólhattak néhány évvel később, amikor az egykori jogászt a Föld egyik leghíresebb tenorjaként ünnepelte a világ? Teréz anya negyvenévesen nyitotta meg első szeretetotthonát, és ötvenéves is elmúlt már, mire a világ felfigyelt a munkásságára.

Teréz anya 1981-ben Kalkuttában
Teréz anya 1981-ben KalkuttábanFrancois Le Diascorn

Soha nincs olyan, hogy túl késő volna változni és változtatni. Fontos dolog az elkötelezettség, ám még fontosabb, hogy időnként szemlét tartsunk, minek, vagy kinek köteleztük el magunkat. A legfontosabb pedig, hogy az éberség, a nyitottság és a változás állandó elkötelezettjei legyünk.  Ehhez pedig nem kell spirituálisnak vagy new-age gurunak lenni: aki nem hisz újászületésben és karmában, és meggyőződéssel állítja, hogy csupán egyszer élünk, annak különösen nyomós oka van rá, hogy ezalatt a néhány, Föld bolygón töltött évtized során megélje az összes életet, amire vágyakozik. Persze nekünk - akik hiszünk a reinkarnációban - sincs sok értelme a következő életig várni arra az Oscar-díjra, tengerparti otthonra, perzselő románcra, vagy sarokirodára, amire áhítozunk.

Az igazság az, hogy mindenkinek pontosan annyi élete van, amennyit választ magának - se több, se kevesebb.

Oszd meg másokkal is!
Mustra