Addig fogdosott, amíg nem bőgtem - nők, ha jogsit akarnak

Zanza!

Egyszer az oktatóm kiszállított egy hegytetőn, és percekig ordítozott velem, mert annyira izgultam, hogy azt hitte, be vagyok lőve - megkérdeztem a körülöttem élő nőket, ki hogyan tanult meg vezetni, és kinyitottam Pandora szelencéjét. A jogosítvány megszerzéséig átélt élmények a legtöbb nőben mély nyomokat hagytak, de azért akad egy-két vidám történet is. Jogsinapló, 2. rész.

1. rész: Végre rászántam magam: megtanulok vezetni

2. rész: A KRESZ-t is másképp tanítják

A jogsi megszerzéséről mindenkinek van sztorija. A nőknek minimum kettő. Komolyan meglepett, milyen részletességgel emlékeznek a nők az őket ért, többnyire sok évvel ezelőtti sérelmeikre, bénázásaikra, vagy éppen sikereikre, és mennyire meghatározó tud lenni a vezetéshez kapcsolódó első élmény.

Amióta a környezetemben élők tudják, hogy vezetni tanulok, mindenki nekem önti ki a szívét. A legtöbben kacifántos történeteket mesélnek az oktatóról vagy a saját esetlenségükről, de akadtak olyanok is, akik különösebb probléma nélkül abszolválták ezt a kihívást. Abban azonban mindeni egyet ért, hogy az oktatón nagyon sok múlik.

Ordítozott velem, mert azt hitte, be vagyok lőve

Az autóban jó esetben a finom udvarlásnak sem lenne helye, hiszen itt alapvetően egy üzleti kapcsolatról van szó. A vezetni tanuló nőnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy még a közeledések visszaverésével is foglalkozzon, vagy attól féljen, hogy mikor tapizzák le. A történetek tanulsága szerint azonban egyes oktatók egyáltalán nem izgatják magukat olyan dolgokon, mint az alapvető társadalmi normák, és fogalmuk nincs, mi az a NEM. Luca mindenből kifogta a legrosszabbat, az üvöltözős oktatót a perverz váltotta.

“Egyszer az oktatóm kiszállított egy hegytetőn, és percekig ordítozott velem, mert annyira izgultam, hogy azt hitte, be vagyok lőve. Nem sikerült meggyőznöm, úgyhogy váltottam. Hazaoldalogtam a szülővárosomba, és olyan oktatót választottam, aki az öcsémet is tanította. 120 kilós perverz volt, alig fértem el mellette a kocsiban, és állandóan fogdosott, - vezetés közben is - csak akkor hagyta abba, amikor már bőgtem. Egyszer kivitt a susnyásba is, és sokáig magyarázta, egyes lányok hogyan szoktak fizetni neki. Mikor realizálta, hogy ez nem fog összejönni, akkor szörnyű bunkó lett. Így is végig toltam, de utána Angliába kerültem, és évekig nem vezettem. Mikor megkaptuk a pasim szüleinek régi autóját, és neki még nem volt jogsija, rájöttem, hogy tudok vezetni. Amikor lett jogsija, akkor meg arra, hogy tudok csak nem szeretek.” (Luca, 30)

Jó nagy paraszt volt az oktatóm

A lehangoló történet után két vidámabb következik. Julinak hiába volt bunkó az oktatója, ez nem akadályozta meg abban, hogy élvezze a vezetést: “Én imádtam az egészet, mert már nagyon akartam vezetni, 19 voltam, jó nagy paraszt volt az oktatóm, de megengedte, hogy üvöltsön a zene és cigizzek, úgyhogy jól kijöttünk. Nekem abszolút traumamentes volt az egész, tök jól ment. Hiszek abban, hogy minél korábban tanulod meg, annál jobb.” (Juli, 35)

Mirjam története pont az ellenkező véglet, ő annyira jóban lett az oktatójával, hogy nem siette el a vizsgázást. “Én vidéken tanultam, az oktatót valamennyire már ismertem előtte is. Elég nagy spanok lettünk, mindig elvitt kávézni, és folyamatosan sztorizott, azt is elmesélte, hogyan csalta a hárpia feleségét, néha még vigasztaltam is, ha épp elhagyta az aktuális szeretője. Mindig megálltunk félóránként egy szál cigire, valószínűleg ezért is tartott több mint egy évig, míg a rutintól eljutottam a forgalmi vizsgáig. Ennek ellenére egyszer sem mászott rám, sőt volt hogy elhajtotta a szintén tanuló srácot, akivel akadt egy kis összetűzésem, mert visszutasítottam a randiajánlatát.” (Mirjam, 27)

Kinga egy mondattal elintézte a hozzá intézett kérdést arról, hogy jött ki az oktatójával. “Én konkrétan hozzámentem feleségül.” (Kinga, 37)

Húsz évvel ezelőtt ötezer forintot gomboltak le rólam

Edinának azt mondták, hogy hatvan óra vezetés után sincs esélye levizsgázni. “Az oktatóm azt mondta, esélyem sincs, ha csak nem fizetem le a vizsgabiztost, de mivel ebben még úgy sincs gyakorlatom, ő majd megoldja helyettem. Húsz évvel ezelőtt ötezer forintot fizettem az oktatónak, gondolom feleztek a vizsgabiztossal. Tudok vezetni, de annyira megutáltatta velem az egészet, hogy inkább buszozom, vagy sofőrt (a férjemet) használok.” (Edina, 40)

Anna női oktatót kapott, de csalódnia kellett. “Az oktatóm elég szemét nőci volt, és állandóan káromkodott, ha valamit rosszul csináltam. Ezen felül én fuvaroztam mindenhova, ha valahol valami dolga akadt, odavezettem, majd fél órát vártam rá. Ezt egy 17 éves lánnyal még meg lehet csinálni. Az első vizsgán megbuktam. A semmiért. Aztán mondta az oktatóm, hogy kellene pénzt adni a vizsgáztatónak. A vizsgán kb. 6,5 percet vezettem összesen és persze átengedtek. Ennek már tíz éve, és igazából nem számít, mert imádok vezetni, és minden nap vezetek is.” (Anna, 27)

Párhuzamosan parkolni most sem tudok

Bár nem szeretjük a közhelyeket, és nyilván mindenki más, mégis vannak olyan tipikus problémák, melyek valóban inkább jellemzőek a nőkre, mint a férfiakra. “Az én legnagyobb parám, hogy ötig el kell számolnom mire képes vagyok eldönteni, hogy melyik a jobb és bal kezem. Ebből sok bajom származott, rendszeres balra kanyarodtam, amikor az oktató jobbat mondott és vica versa. Amúgy rendes volt, mert a végén már nemcsak mondta, de mutatta is az irányt - a vizsgán is. A járdaszigettel párhuzamosan parkolni pedig tíz év után sem tudok, pedig minden környezetemben élő vezető megpróbálta belém oltani a technikát (bátyám például kis makettekkel próbálta szemléltetni a dolog titkát), de sehogy nem ment. A vizsgán az oktatóm végül kicsempészte a kupacból ezt a tételt. Azóta is vért izzadok, ha próbára tesz a sors.” (Judit, 29)

Annamarinak az első óra elég traumatikus volt, mert kialvatlanul ment vezetni “Közvetlen a Sziget utolsó napja utáni napon mentem, az oktató meg úgy gondolta, hogy akkor rögtön bele a forgalomba, én meg még soha nem próbáltam azelőtt elindítani egy autót. Ez eléggé meghatározta a további viszonyunkat, és az is, hogy kinézetre se volt szimpatikus.  Én nem vagyok az a beszélgetős fajta, ezért általában a direktívákon kívül kussban ültünk. Volt amikor nagyon ideges lett rám, de hogy miért, arra nem emlékszem, az egész kitörlődött a fejemből. Nekem a legnagyobb nehézség ma is az, hogy állandóan többfelé figyeljek.  Az sem megy, hogy bemérjem a távolságokat, hogy hol a kocsi eleje, vége, és ha két autó közé kell beállni, attól is kicsit stresszes vagyok.” (Annamari, 26)

Ha túlgörcsölöd, az már régen rossz

Jutka nem igazán akart vezetni, de kellett neki a jogsi egy álláshoz.  “Az oktatóm nagyon kedves, türelmes volt, sosem okoltam őt a saját kudarcaimért, mert az én félelmeim, görcseim akadályoztak meg. Eléggé bejött velem az élet, mert sok pénzt ott hagytam. Ötször buktam forgalomban, aztán PÁV, de arról most nem beszélek. Hatodszorra összesen negyed óra volt az egész, és azt hittem megvágnak, de meglett. Azóta csak úgy vezettem, hogy a párom mellettem ült. Inkább maradok a BKV-nál.” (Jutka, 28)

Ági utólag azt mondja, nem szabad túlságosan izgulni, na meg túl sok felé figyelni sem, mert a végén még elütsz valakit. "A forgalomban elhasaltam. Repesztettem a városban a főúton, és egyszer csak az oktatóm egy zebrához közeledve akkorát fékezett, hogy majdnem kirepültem a szélvédőn. Megálltunk, én pedig csak néztem rá értetlenül, ő meg elfehéredve mutatott a zebrán éppen áttotyogó nénikére.... Nyilván megbuktam, az oktatóm pedig utána négyszemközt megkérdezte, hogy ha ő nem fékez, elütöttem volna-e a nénit. Mondtam neki, hogy egyáltalán nem láttam, annyira el voltam foglalva az egyéb dolgokkal, ingerekkel, ráadásul négy sávos út volt, és a nénike éppen csak rajta a zebrán. Ez annyira megmaradt bennem, hogy azóta a járókelőket már kilóméterekkel előbb kiszúrom.”(Ági, 31)

Amikor a vizsgára került a sor, elkezdett szívatni

Nem mindenki vág neki a jogsi szerzésnek tizenévesen, pedig azt mondják, hogy minél később tanul meg az ember vezetni, annál nehezebb lesz. A következő példák viszont pont az ellenkezőjét bizonyítják. Hajni viszonylag későn tanult meg vezetni, emiatt eleve félt, hogy nem fog neki menni, de nem lett igaza.

„Egy fiatal srác volt az oktatóm, aki ugyan jó fej volt, viszont amikor a vizsgákra került a sor, elkezdett szívatni. Gondolom az volt a baj, hogy nem adtam neki pénzt, de mivel előtte többször kifejtette, hogy szerinte pénzen megvenni a vizsgát elég gáz, ezért eszembe sem jutott lefizetni. Az első vizsgán egy olyan útvonalra vitt, amit előtte begyakoroltunk, ám pont aznap lezárták az egyik sávot, és nem lehetett megfordulni, pedig az lett volna a vizsgafeladat - egy bukás. Aztán a másodiknál is miatta buktam, a harmadiknál már lefizettem a vizsgabiztost, csak épp az oktatónak nem említettem, aki bájosan kirántotta a kormányt a kezemből egy előzésnél, és akkor rájöttem hogy ismét arra pályázik hogy megbukjak. Nem tagadom, kaján vigyorral meredtem rá, amikor leesett neki, hogy mi a helyzet. Gyakorlatilag aznap hogy a kezembe kaptam a jogsimat, beültem a szalonból kihozott új kocsimba, amiért mindenki kiröhögött, hogy mekkora hülye vagyok, mert össze fogom törni, de nem így történt. Már három éve vezettem amikor az első koccanásom volt, és őszintén szólva szinte már vártam, hogy túl legyek rajta, mert szerintem ezt meg kell élni ahhoz, hogy ne félj." (Hajni, 30)

Orsi is huszonévesen tanult vezetni, de végül ő is jól vette az akadályokat. “Az oktató annyira féltette az autót, hogy rendre helyettem nyomkodta a pedálokat, belenyúlt a kormányzásba, és 50-nél többel nem mehettem. Valami különös mazochista hajlam folytán minden visszautasításom ellenére is agyon dicsért. Vicces, hogy olyanoktól féltem az elején, hogy ledudálnak az útról, vagy elfelejtem felkapcsolni a lámpát és kivilágítatlanul teperek végig száznegyvennel az M7-esen. Ezek közül egyikkel se volt problémám, viszont a szűk belvárosi utcák kétoldalt parkoló autókkal rémálmaimban se jöjjenek elő! Még mindig nehéz egyszerre figyelni az utat, a táblákat, fejben útvonalat tervezni és a semmiből előtűnő, padkaugró, öngyilkosjelölt gyalogosok életét is megkímélni.” (Orsi, 29)

Blogmustra