Történetek, sztorik, mesék és tanmesék. Nemrég írtam arról, hogy mennyire segíti a kommunikációnkat, ha az üzenetünket történetbe ágyazzuk. Ahelyett, hogy számokat, tényeket, vagy szabályokat sorolnánk, sokkal előbb célba érünk, ha egy izgalmas, együttérzést kiváltó, jó példát bemutató történetet mesélünk el. Az emberek várják is a történeteket, mert úgy alakult ki az agyunk, hogy jobban tudunk figyelni rájuk. A tripadvisoron például a tordai sóbánya működtetői szemére hányja valaki, hogy szép és izgalmas ugyan a látvány, de mennyivel jobb lenne, ha a bánya történetéből megindító sztorikat is megosztanának a turistákkal – sokat adna az élményhez. Elképzelhető, hogy igaza van.
Persze vannak jó és rossz történetek, nem mindegyik hat ránk ugyanúgy – ezt tanítják a storytelling trénerek. Például Jonah Sachs, aki azzal kezdi, hogy nem kell kétségbeesni, mindenki tud jó történeteket mesélni, az ember evolúciósan úgy van huzalozva, hogy sztorik befogadója és előadója legyen. Azért van pár szempont , amit érdemes szem előtt tartani:
Kezdje az üzenettel!
Vagyis döntsük el, hogy mit akarunk átadni. Az üzenet lehet bármi, amit arra érdemesnek tartunk: miért éri meg kedvesnek lenni a vevőkkel; miért jó a fogmosás; a reklámok ugye arról sztoriznak, hogy miért vedd meg a terméket. Nemrég jelent meg a The Guardianban egy felhívás, hogy találjunk már ki jó sztorikat, hogy az emberek érzékeljék, mit fog jelenti számukra a klímaváltozás. Azután az üzenet köré lehet felépíteni a sztorit, ami illusztrálja azt.
Bányássza elő az emlékeit!
A hitelesség nagyon fontos, nem csak jól hangzónak kell lenni, hanem hihetőnek is. Ez a legegyszerűbben úgy történik meg, ha valóban igaz a sztori. Ráadásul ha emlékszünk rá, akkor valószínűleg megvan benne az az érzelmi töltet is, amire szükség van, hogy a hallgatóság is rezonáljon. Érzelmek nélkül ugyanis a történet elveszti az erejét.
Tévút lehet, amibe lelkes sztorimesélő vezetők gyakran belefutnak, hogy egy részigazságot domborítanak ki teljesként. Steve Denning ezt Titanic-sztorinak hívja. Fals elmesélni a Titanic történetét úgy, hogy hétszáz utas boldogan célba ért New Yorkban, és nagyvonalún átsiklani a tény felett, hogy ezerötszázan pedig vízbe fulladtak. De még ha nem is olyan egyértelmű a félrevezetési szándék, mint a Titanic esetében, akkor is érződik a hamisság. Szóval valós sztorit keressünk!
Ne Ön legyen a hős!
Visszatetsző, ha a mesélő önmagát fényezi, és a csattanó az, hogy milyen zseniális húzásai voltak. Ha már a mesélő a központi figura, akkor a történet arra legyen kihegyezve, hogy miket tapasztalt, mit tanult az esetből. De még jobb, ha valaki más a főszereplő.
Emelje ki a küzdelmet!
Egy történet nehézség vagy konfliktus nélkül egyszerűen unalmas. Persze a hős erőfeszítése végül elnyeri méltó jutalmát. Ha ön vezető, és talál egy jó sztorit arra, hogy miért kell embereinek alkalmazkodni a változáshoz, még úgy is, hogy egyértelműen nehéz lesz a dolog – akkor már nem is kell kérnie semmit, az emberek részesei akarnak lenni a sztorinak.
Legyen egyszerű!
Nem kell színezgetni, részletekbe menni, nagyon pontosnak lenni, maradjon a hallgatóság képzeletének is dolga. Egy-két részletre azért szükség van a valóságossághoz: egy arckifejezés, az első műhely apánk garázsában… De csak pár ilyenre van szükség. A kevesebb több.
Gyakoroljon!
A jó történetmesélők nem véletlenül lépnek fel színpadon, ez mesterség, művészet, amit gyakorolni kell. Szerencsére sok alkalom adódhat, barátokkal, a gyerekeivel, kollégákkal. Próbálja ki: Popeye-jel talán egyszerűbb lesz beadni a spenótot.
Ha eddig nem tette, érdemes most belevágni a mondandó történetekbe ágyazásába nem csak azért, hogy ne falra hányt borsó legyen, amit mond – hanem, hogy szórakoztatóbbak és izgalmasabbak legyen mindennapjai önnek és környezetének is.
