A nagyszoba közepén állok, cipőben, indulásra készen, és teljesen tanácstalanul. A bejárati ajtó nyitva, a felöltöztetett gyerek türelmetlenül toporog. Késésben vagyunk, de még vissza kellett rohannom a … a fogalmam sincs miért. A könyvespolcot bámulom, tudom, hogy onnan kell, tudom, hogy ott van, de nem tudom, mi az. Mindegy, sietünk, visszaügetek a bejárati ajtóhoz, felkapom a táskát, de tudom, hogy valami hiányzik. Ránézek a fiamra, és hirtelen meglesz: egy mesekönyvet ígértem az óvónéniknek, azt kell magamhoz vennem.
Vajon szét lennék csúszva? Fáradt vagyok? Feledékeny? Meglehet. De van ezeknél sokkal izgalmasabb tudományos magyarázat is a fenti történetre. A “doorway effect”, vagy határ hatás ugyanis általános jelenség, ezt éli át mindenki, aki a nyitott hűtő előtt zavartan pásztázza a polcokat, üres fejjel bámul a fiókba, vagy a hálójában ácsorog, de gőze sincs miért. Ilyenkor mindig jön egy perceknek ható bizarr pillanat, amikor akár hangosan, akár csak magunknak, de feltesszük a kérdést: vajon mi az ördögöt akartunk?
A memóriánk ilyen átmeneti működészavara bosszantó, viszont sokat elárul arról, hogyan is működik az elménk. Meg persze arról is, hogyan nem működik. Az emlékezetünk, amire az életünk során annyira támaszkodnunk kell, ami megszabja a mindennapi tevékenységünk keretét, ami befolyásolja milyennek látjuk magunkat, a világot, befolyásolja hogyan viselkedjünk másokkal, hogyan oldjunk meg a problémákat, hogyan döntsünk, nem működik tökéletesen. Az emlékezetünk nem robot, de nem is mindent pontosan rögzítő kamera, hanem egy bonyolult, dinamikusan változó rendszer, és ebben a rendszerben bizony akadnak hibák. Ott vannak például azok a pillanatok, amikor nem emlékszünk az ember nevére, aki épp az imént mutatkozott be, vagy amikor hirtelen nem jut eszünkbe a szó, amit ki akarnánk mondani, és ilyen jellegzetes és érdekes hibája a rendszernek az is, amikor egy ajtót kinyitva elfelejtjük, mit is akartunk ott.
“Egy nő találkozik három építőmunkással, akik éppen az ebédjüket fogyasztják” – kezd bele az agyunk működését szemléltető történetbe Tom Stafford pszichológus a BBC-n megjelent cikkében. “Mivel tölti a napját? - kérdezi a nő az első férfit - Téglákat pakolok egymásra. - válaszolja az. A következő férfi ugyanerre a kérdésre már máshogy felel: - Falat építek - mondja, míg a harmadik büszkén közli, hogy : - Katedrálist alkotok.” Itt mindhárom válasz ugyanannak a tevékenységnek más és más szintű megközelítését mutatja, és az eltérő szintekhez persze eltérő érzések, eltérő motiváció is tapad. Téglákat pakolni nyilván unalmas meló, katedrális építeni viszont felemelő.
Bármit is csinálunk, minden lebontható konkrétabb tevékenységekre, vagy értelmezhető egy elvontabb cél elérésének részeként. Én például most betűket nyomkodok az ujjaimmal egy számítógépen, egyiket a másik után, közben mondatot is fogalmazok, és az egész célja az, hogy – remélhetőleg – egy érdekes és hasznos cikket írjak. Teszem mindezt a beteg, de már alvó gyerek szobája előtt ülve, és abban a pillanatban, ahogy ő felköhög, abbahagyom az írást, és a figyelmem azonnal rá irányul. Az elmémben azokat a lehetőségeket futtatom végig, hogy mit is tehetnék a gyerekért, közben persze elönt az aggodalom, és talán kicsit szorongani is kezdek. Hogy tudom-e ilyen állapotban, hogy hol hagytam félbe a mondatom? Hogy hol tartok a cikk felépítésében? Nem, gőzöm sincs róla. Azt azonban pontosan tudom, hogy a célom ennek a cikknek a megírása.
Ahogy a pillanatnyi példám is mutatja, a mindennapi cselekvéseink során figyelmünk folyamatosan a célkitűzés és végrehajtás különböző szintjei között mozog, miközben ugrál a környezetünk és más, a cselekvéstől független gondolataink között. Minél egyszerűbb, minél konkrétabb egy feladat, egy tevékenység, annál kevésbé van szükségünk arra, hogy rá irányítsuk a figyelmünket. (Ahogy egy rutinos vezető sem figyel a pedálokra, a sebváltóra és a kormányra: már minimális tudatos figyelemmel is képesek vagyunk elvezetni egy autót.) A határ hatással pedig általában akkor szembesülünk, amikor a figyelmünk eleve a célelérés különböző szintjei között mozog, és közben megváltoztatjuk a fizikai környezetünket, melynek hatására a mentális környezet is megváltozik. Amikor tehát beléptem a nagyszobába, hiába ment a fejemben az óvodába igyekvés programja, a könyvkeresésre irányított figyelmi fókusz már megváltozott, kiütötte egy ehhez vezető alfeladat: a nagyszobába való belépés. Ebben az esetben tehát – ahogy a határ hatásnál általában – a hirtelen környezetváltozással a a célelérés hierarchiájában keletkezett anomália.
A tudatos figyelmünk kapacitása véges, így ha a feladat egy elemére kezdünk fókuszálni, könnyen kieshet egy másik – egyébként éppen oda vezető – elem, ráadásul az új környezet mindig kifelé fordítja a figyelmünket: az új szoba újabb emlékeket, terveket hívhat elő. Gabriel Radvansky, a Notre Dame Egyetem kutatója szerint az, hogy átlépünk egy ajtón, eseményhatárt képez az elménkben, és ezzel elválasztja egymástól a – bár egy célt szolgáló, de különböző – résztevékenységeket. Egy másik gondolati síkba kerülünk, épp ezért az eredeti célhoz való visszatalálás sem mindig egyszerű folyamat. Ezt jól mutatja, hogy hiába keressük a fejünkben, a határ hatást tapasztalva gyakran nincs meg, mit is akartunk pontosan a nyitott ajtón túl.
Azt egyébként az emlékezettel kapcsolatban régóta tudjuk, hogy könnyebben idézünk fel dolgokat abban a környezetben, ahol hallottunk, tanultunk róluk, ahol megtapasztaltuk azokat. Ráadásul minden új környezetben hajlamos az elménk új eseménymodellt alkotni – ez a túlés szempontjából elengedhetetlen – és valahogy minden, ami a korábbi környezetünkben történt, kevésbé tűnik fontosnak, így nehezebben is előhívható az elméből. Ha tehát belépünk valahová, új modellt alkotunk, ami felülírja a régit.
Így amikor legközelebb olyan helyzettel szembesül, hogy egy ajtón átlépve, azt kinyitva, gőze nincs mit akart tenni a következő pillanatban, hogy mi az ördögöt is keres is, ne aggódjon – jobb esetben – nem a saját elhülyülésének újabb bizonyítékát találta meg: egyszerűen hajlamos erre az elméje.
