Szerelem, dühroham, elhagyás, szerelem - a borderline és a hozzátartozók

A múlt heti, a borderline-osok hozzátartozóival foglalkozó cikkünkre számos olvasói levél érkezett. Azon vívódnak a levélírók, hogy a furcsán működő partnerük valóban borderine-os-e, hogyan dönthető ez el, és ha igen, mit tegyenek? Jogosak a kérdések, és nehezen eldönthetők. Ezekre igyekszünk most válaszolni. 

Egyáltalán ki borderline-os? Az én partnerem az?

Nem, nem az. Egészen addig biztosan nem, amíg ezt egy erre kiképzett, és feljogosított szakember (például pszichiáter, vagy klinikai szakpszichológus) egy hivatalos diagnózis formájában meg nem fogalmazza. Egy ilyen vizsgálat pontos szabályok szerint, több teszt, interjú, és más módszerek bevetésével zajlik. Az így készült diagnózisban megbízhatunk, ellentétben azzal, amit saját magunk gyártunk. Lehet, hogy a partnerünk viselkedése tényleg furcsa, számunkra is fájdalmas, vagy fárasztó. Lehet, hogy jó lenne tudni, hogy mi van vele, és legalább nevet adni annak, amit elszenvedünk, de nem értünk. Ezért hajlamosak vagyunk mi magunk kimondani, hogy „Te biztos borderline-os vagy!”. De ez így csak egy címke, ami semmiben nem fog segíteni.

És mi van, ha mégis az? Akkor beteg?

Nem, akkor sem beteg. A borderline személyiségzavar nem elmebetegség, hanem - ahogy a neve is mutatja – a személyiség fejlődésének és jelenlegi működésének egy zavara. Ezek az emberek szenvedhetnek a szélsőségesen, gyorsan változó érzelmi állapotaiktól, az alacsony önértékelésüktől, az értéktelenség érzésétől. Gyakran szélsőségesen ítélnek meg egész hétköznapinak tűnő helyzeteket, és a velük kapcsolatban élőket is. Hajlamosak mindent fekete-fehérben látni, néha mindent rossznak, aztán mindent ideálisan jónak látni. De mindez akkor sem betegség. Sőt, még az sem állapítható meg pontosan, hol húzódik a határ a normál és a kóros működés között. Szinte mindannyian hajlamosak vagyunk néha szélsőséges érzelmi reakciókat produkálni, ha legalább átmenetileg úgy érezzük, nem boldogulunk egy helyzettel. De a borderilne-osok között is van olyan, aki egészen jól boldogul a hétköznapi élettel, és csak a számára túl erős párkapcsolati stresszhelyzetben jelennek meg a tünetei. Mindezek miatt egy „háztáji” diagnózis nagy eséllyel tévedés lesz, és semmi hasznát nem vesszük.

shutterstock 177913544

A borderline-nal kapcsolatos cikkét olvasva felmerült bennem a gyanú, hogy immár 3. férjjelöltem talán ilyen eltérő viselkedésű. Találtam a kamrában 10 évvel ezelőtti receptet olyan gyógyszerekkel, amiket epilepsziára és szociofóbiára írtak fel neki. Viszont az ön cikkét olvasva (hangulathullámzás, a másik hibáztatása, kapcsolat fel nem vállalása, stb.) erős bennem a gyanú. Hol lehet ezt megnézetni, utánajárni?

Kedves levélíró!

A 10 évvel ezelőtt felírt receptek egészen biztosan nem segítenek abban, hogy eldöntse, mi lehet most a partnerével. Lehetett mentális problémája, pszichiátriai betegsége a múltban, de ez nem magyarázza a jelenlegi állapotát. Ebből akár tökéletesen meg is gyógyulhatott. Az epilepsziára, és szociofóbiára felírt gyógyszerek ráadásul biztosan semmilyen kapcsolatban nincsenek a borderline személyiségzavarral. A hangulatának ingadozása, a hibáztatás, a kapcsolathoz való ambivalens viszony tünetként hasonlíthatnak a borderline-hoz, de az okuk lehet sok minden más is, akár konkrétan az önök közötti kapcsolat krízise. Ön egyedül, a partnere bevonása nélkül nem fogja tudni eldönteni, mi ezek magyarázata. Ha tudni szeretné, mi történt akkor, és mi történik most, meg kell kérdeznie tőle! 

Mikor szóljak? Meddig tűrjem?

Azt tehát biztosan nehéz lesz partnerként, családtagként egyedül eldönteni, hogy a szerettük borderline-os, vagy sem. Ezért is tűrnek sokan, sokáig érthetetlen, fájdalmas, fárasztó dühkitöréseket, és minden mást, ami ezzel jár. Beteg? Normális? Egészséges? Személyiségzavaros? Amíg erre nem tudjuk a választ, reménykedhetünk, hogy magától javul a helyzet.

shutterstock 139090628

Kedves Dívány csapat!

Én a kapcsolatomról szeretnék írni a barátommal, mert úgy érzem, valami nincs rendben, és ez egyre elviselhetetlenebbé válik számomra. Csak egy 18 éves lány vagyok, nem tartom magam olyan érettnek és tapasztaltnak, ám annyit mégis merek feltételezni, hogy nem megszokott, ami a barátommal történik. A problémám hallatán egy átlagember valószínűleg elmosolyodna és legyintene egyet, hogy "áh, hagyd csak, még fiatalok vagytok és éretlenek, ilyen a tinédzser-szerelem".

3 hónap együtt lét után kezdődtek a kitörései, amik azóta végigkísérik a kapcsolatunkat. Hirtelen sok dolog elkezdte zavarni velem kapcsolatban, amik eddig nem zavarták. Pl. én sokat jártam a barátnőimmel moziba, és ha egy nap épp nem vele terveztem lenni, hanem a barátnőimmel lenni, azonnal kikelt magából, letiltott minden kommunikációs felületen, és nem beszélt velem. Ezen nagyon kétségbe estem, hisz soha nem történt még velem ilyen, és az első 3 hónapban ezzel még nem volt baja. Ám kis időre rá, nagyjából 1 óra múlva ismét látom, hogy üzenetem jött tőle, és teljesen normális volt velem, mintha a veszekedés meg sem történt volna.

Ezek a dührohamok, kitörések egyre gyakoribbak, 1 hónapja heti szinten volt egy ilyen kitörése, most már ott tartunk, hogy hetente többször is. Az sem érdekli, ha társaságban vagyunk, megaláz engem mindenki szeme láttára (suliban pl.)

Nagyon nehezen viselem, mert szeretem őt, de egyre inkább úgy érzem, hogy kiöli belőlem a szerelmet. Egyszerűen már az is veszekedésbe torkollik, ha nélküle megyek ki WC-re. Egyre inkább úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam mellette, folyamatosan figyelnem kell magamra, nehogy olyat csináljak, amivel kitör belőle ez az énje. Mindig azt csinálom, amit ő akar.

Gondoltam, hogy megmutatnám Lacinak is a Díványos cikket, de úgy érzem, abból hatalmas balhé lenne, ha azt állítanám, hogy talán a borderline miatt ilyen. Ő sajnos nem fogja fel ennek a helyzetnek a súlyosságát, úgy gondolja ez normális, és hogy miattam van a sok veszekedés.

Remélem, elolvassák a levelem és tudnak valami megnyugtatót mondani! Az is lehet, hogy túlreagálom, és jó lenne, ha ez igaz lenne, de úgy érzem ez komolyabb.

Igazából mindegy, hogy a barátja valóban borderline-os-e. Hogy mit tegyen, vagy tegyen-e egyáltalán valamit, attól függ, hogy ön mennyi szenvedést él át ebben a kapcsolatban. Egy nehéz emberrel is lehet boldogan élni, ha úgy döntünk, hogy a kedvéért, vagy a kapcsolat kedvéért elviseljük a rigolyáit. De ha ön, vagy bárki más egy hasonló kapcsolatban úgy érzi, hogy túl sokat szenved, hogy a partnere viselkedése önre is károsító hatással van, akkor minél hamarabb tenni kell valamit. Először is kimondani, elmondani kell. Nem pont azt, hogy „szerintem te borderline-os vagy”, hanem azt, hogy „a viselkedésed, az érzelmi hullámzásod, a veszekedéseink számomra már elviselhetetlenek”. Ha ezt ő is be tudja látni, elkezdhetnek dolgozni a kapcsolat megjavításán, és ha szükséges, ő maga is kérhet pszichoterápiás segítséget. De ehhez a másik belátása mindenképp kell. Ha viszont ez sehogy sem érhető el, akkor egy nehéz döntés következik: a saját testi és érzelmi biztonsága, és a lelki egészségének megőrzése érdekében ki kell lépni a kapcsolatból. Ha szeretünk valakit, sokszor elkövetjük azt a hibát, hogy túlzott felelősséget vállalunk a másikért. Megpróbáljuk átvállalni a terheit, megmenteni, helyette megoldani dolgokat. Szép gondolat, csak nem működik... Ha valakinek krízise, személyiségzavara, vagy betegsége van, akkor ezt neki kell belátnia, és a gyógyulásért első sorban neki kell tennie. Ebben támogatni persze lehet, és kell, de a döntés és a felelősség az övé marad.

Felnőtt lányom viselkedése az önök által leírt borderline szimptómákat mutatja. Sajnos hallani sem akar a terápiáról. Mit lehet tenni?

A tanácsom az ön számára is hasonló, mint az előző levél írójának. Csak a kimondás, és a szembesítés segít. Ez lehet szeretetteljes, és támogató hangvételű, de őszintének kell lennie. Ha van több ember a családban a lánya körül, érdemes ebben szövetkezniük, és közösen ugyanazt az üzenetet sugározniuk. Valószínűleg a lánya is szenved saját magától, és az állapotától, és eljuthatott már gondolatban addig, hogy „nem stimmel velem valami”. Abban kell támogatni, hogy amit átél, nem muszáj elviselnie, és van esély a gyógyulásra, van ettől jobb. Bármilyen terápia csak akkor működik, ha maga a szenvedő is belátja, hogy erre van szüksége, és az esetleges kétségei ellenére is hajlandó belevágni.

A jó hír az, hogy biztosan tudható, van megoldás, és van esély a gyógyulásra, még akkor is, ha a lánya valóban a borderline személyiségzavartól szenved. A DBT, a dialektikus viselkedésterápia kifejezetten ebben a helyzetben segít, és már Magyarországon is elérhető. Hozzátartozóként is érdemes felkeresni egy pszichoterapeuta szakembert, aki abban is tud segíteni, hogyan érdemes a szenvedőt rábeszélni, bevonni a terápiába. 

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Mustra