Szeretőm, a szexistennő

Olvasónk örök érvényű, ám máig megválaszolatlan kérdést vetett fel levelében: “vajon létezik -e ideális nő?”. Erre persze biztosan sokan vágnák rá: “naná, a barátnőm / feleségem”, ugyanakkor tény és való, hogy mindenkinek mást jelent az “ideális” fogalom. Van, aki számára alapfeltétel a főzőtudomány, mások a melltartóméretben látják a tökéletességet, megint mások pedig a jó anyát, vagy épp egy életen át jó barátot keresik egy nőben. Olvasónk szerint azonban hiába a zsáner-kérdés, egy dologban minden férfi egyetért: a “szexistennő” típusú nőkért minden hím odavan. A levelet író férfi – nevezzük Józsefnek – átlagos családapának vallotta magát, meglehetősen egysíkú családi élettel. Ám az érzelmi kitörésektől – legyen szó pozitív vagy negatív hullámokról – mentes házasság a feje tetejére állt, amikor belibbent az életébe egy új kolléganő...

Olvasónk levele

“Magam sem gondoltam, hogy  az életben belebotlok egy ilyen nőbe. Soha nem gondoltam, hogy ez akár velem is megtörténhet. Egy éve kerültünk munkakapcsolatba. Már akkor éreztem, hogy van benne valami különleges. Minden egyes alkalommal úgy nézett rám, mintha én lennék számára a megváltó és valósságal fel akart falni a szemeivel. Egy ideig ennek nem tanúsítottam jelentőséget, ám egy alkalommal közösen kellett egy kongresszusra utaznunk.

Az este egy picit többet ittunk a kelleténél. Amikor a szobánk felé tartottunk, a liftben egymásba gabalyodtunk. Óriási csókcsatába kezdtünk. Olyan érzések mozdultak meg bennem, mint még soha, pedig tizenhat éve vagyok házas. A liftből kiszállva felajánlotta, hogy töltsük együtt az éjszakát, és kerek perec kimondta, hogy szeretne orálisan kielégíteni. Természetesen rettenetesen kívántam, de egy ezred másodperc töredéke alatt eszembejutott a feleségem és a gyerekeim, és nemet mondtam. A szobámba érve nem bírtam napirednre térni a történtek felett. Egész éjszaka gondolkoztam, hogy szalaszthattam el egy ilyen lehetőséget. Gondolkoztam az életemen, a feleségemen: mi veszett el, és mi az, ami nem is volt meg soha.

shutterstock 113875891

Hazaérve nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna az titkos istennőmre. Sokszor megbántam, hogy elutasítottam. Életerős férfi létemre elutasítom magamtól a legszebb gyöngyört, csak azért mert családom van. Lehet sokan negítvan értelmezik ezt az utolsó mondatot, de minden férfi vágyik a tökéletes szexre. Kerestem a feleségemben azt a szenvedélyt, amit ott a liftben éreztem: azt a mély őszinte vágyat, mely a kolléganőm felől áradt, de nem találtam meg. A kolléganőm nagyon intelligens volt, még ő kért bocsánatot tőlem azért, ami a liftben történt. Elvarázsolt minden egyes mosolyával, a beszéde teljesen magával ragadott. A férfi kollégáim többsége odáig volt érte és nekem volt egy lehetőségem, melyet nem használtam ki. Egy hónap vívódás után eldöntöttem, hogy lépek, ilyet nem hagyhatok veszni.

Megszerveztem a munkahelyen egy újabb közös utazást, itt pedig minden megváltozott. Itt értettem meg, hogy a vágyat és az intimitást nem lehet valakire ráerőszakolni, vagy kérni tőle. Ez vagy jön egy nőből, vagy nem. Akiből pedig árad, azt nevezem én “szexistennő” típusnak. Szinte süt a testükből a szeretet, a vágy, az intimitás. Olyan lazasággal beszéltünk a szexről, hogy saját magamon is meglepődtem. Persze ő sem tökéletes, sem a teste, sem az arca, de a belőle áradó szenvedély mindenért kárpótolt. Egyszerre volt gyengéd és vad: egyszer vadmacskaként tépett szét, aztán olyan szinten kényeztetett, amit még soha nem éltem át.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy mennyországban töltöttem el azt a két hetet. Persze ugyanakkor nagyon erős lelkiismeretfurdalásom volt a családom miatt, de azt gondolom, hogy egy életen át bántam volna, ha ilyen lehetőséget kihagyok. A gond csak az, hogy azóta sem tudunk egymás rabságából szabadulni...”

“Az a ribanc a hibás!”

Azt hiszem, mindannyian ismerjük ezt az embertípust, amelyet olvasónk leír – csak a legtöbben nem szexistennőként, hanem ribanckét utalnak rá. Hozzáteszem, meglehetősen ítélkező, és igazságtalan módon. A nő, aki visszaél a szexuális vonzerejével, akin cseppet sem érdekel, ha a kiszemelt férfi házas, és aki “majd felfalja a szemével” a kollégáit, viszonyleg kevés szimpátiára számítat a kevésbé szabadosan gondolkodó és viselkedő nőtársaitól. Ugyanakkor persze érdekes belegondolni, hogy egy hasonló helyzetben lévő férfit hogyan címkéz fel a társadalom: a férfit, akiért minden kolléganő odavan, aki bármelyik férjezett asszonyt lazán elcsábítja, és aki elismerő pillantásokkal díjazza a hölgyeket, a társadalom a tenyerén hordozza. Pasik között ő a “falkavezér”. Éppen ezért már itt, csírájában szeretném elfolytani azt az érvelést, mely szerint a fent leírt történetben “minden a gaz csábító nő hibája”.

shutterstock 135615746

“A csalfa férj a bűnbak!”

Beszéljünk most kicsit az elcsábított férfiról, akire nyilvánvalóan rengetegen sütnék rá a “disznó” jelzőt, mondván: “nem tud parancsolni a farkának”, és az önző ösztönöktől vezérelve tönkreteszi a családját. Ám ha megfordítjuk a dolgot, és egy percre az ő cipőjébe képzeljük magunkat, megérthetjük: amit nem kap meg otthon, de szüksége van rá, azt bizony máshol fogja keresni. József ráadásul nem is hajtotta az izgalmas szex-kalandokat, inkább “besétált az ajtaján” mindazt, amire oly régóta vágyakozott. Kérdem én: ha nem a szexről volna szó, hanem teszem azt arról, hogy egy nő kedvességre és szerelmes szavakra vágyik a férjétől, ám az állandóan rideg és bunkó vele, hibáztathatjuk-e a hölgyet, amiért beleszeret egy lovagias, előzékeny, érzékeny férfiba? Aligha. Egyetlen nő sem tanácsolná azt a legjobb barátnőjének: “Nyomd el magadban a vágyat az iránt, hogy egy kedves emberrel éld az életedet”, ezzel szemben rengeteg nő várja el a férjétől, hogy a jó szex hiányát egyszerűen csak fogadja el, hiszen “más fontos dolgok is vannak a világon, mint a testiség”. Mi ez, ha nem (egy újabb) kettős mérce?

“A fapin@ feleség tehet róla !”

Végezetül latolgassuk kicsit a feleség felelősségét, akire bizonyosan sokan rásütnék a “frigid” jelzőt, mondván: nana, hogy megcsalja a férje, ha egyszer képtelen kiteljesedni a szexben. A magazinok világában, amelynek címlapjairól kőkemény fenekű, sóvárgó tekintetű szexistennők néznek vissza ránk, egyfajta elvárás, hogy egy lányban állandóan tomboljon a vágy, álljon készen a szexre, ha a pasinak olyanja van, és persze képes legyen elegánsan egyensúlyozni a “közönséges kurva”, és a “méltóságteljes diva” közötti határvonalon. Az igazság viszont az, hogy az emberi szexualitás éppen olyan, mint mondjuk az étvágy, a fizikai teljesítőkészség, vagy a zenei ízlés: mindannyian mások vagyunk, és a világon semmi értelme beleeröltetnünk magunkat egy sztenderdbe csak azért, mert a társadalom elvárja tőlünk. Van, aki kevesebbet szeret enni, van, aki farkasétvágya van. Akad, aki lazán lefut egy félmaratont, másoknak az Oktogontól a Nyugatiig sétálni is sok. Van, aki odáig van a klasszikus zenéért, mások pedig az aktuális rádiós slágereket bőgetik. Ez azt jelenti, hogy bármelyik véglet rosszabb volna a másiknál? Aligha.

Hibások és áldozatok

Bűnbak tehát nincs – hibást keresni ebben a háromszögben nem csak felesleges, de egyenesen lehetetlen is. Ami viszont nem nézőpont, hanem morál kérdése, az a becsapás. Mindent meg lehet érteni, mindenkit el lehet fogadni, és mindent meg lehet bocsátani, de sem kifogás, sem magyarázat nincs arra, hogy hazudjunk valakinek, akit szeretünk. Természetesen ezzel sem ért egyet mindenki: számtalan embert ismerek, aki számára az “amit nem tudunk, az nem fáj” mottó elfogadható álláspont, és különben is “minden férfi csal”, meg “minden nő kurva”. Azt hiszem, majd' minden ember életében van olyan időszak, amikor megbocsátóbb önmagával szemben egy ideig, és ideológiát találva a morális vétségre bárkit megbánt, bármibe belemegy, és bármit kimagyaráz, ám ha valaki hosszútávú, őszinte, és épületes kapcsolatra vágyik, előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen valódi, tiszta, önzetlen önmagával. Ez pedig fájdalmas élmény lesz – minden résztvevő számára. Nem túlélhetetlen, hiszen közös, tudatos munkával bármilyen törés megjavítható – én legalább is ebben hiszek -, de ehhez elképesztő mennyiségű empátia, megbocsátás, és önuralom szükséges.

shutterstock 92569954

Hasonló a hasonlóban oldódik – kapcsolatokban is

Éppen ezért a legszerencsésebb, ha az ember nem horgonyoz le olyan társ mellett, akinek az igényei, értékrendje, életmódja olyan radikálisan térnek el az övétől, hogy abból csak tragédia születhet. Ha egy férfi a “szexistennő” típúsú csajokra bukik, tegyen magának (és leendő feleségének) egy szívességet, és ne vegyen nőül egy visszafogott kispolgárnőt, akinek aztán összetöri a szívét. Hozzáteszem, léteznek olyan nők (és férfiak), akik annyira ragaszkodnak a társukhoz, hogy megtanulják tolerálni olyannak, amilyen – inkább szemet hunynak a kedves magánakciói felett, minthogy elveszítsék őt, vagy egyszerűen csak nyitott kapcsolatra váltanak. Ha viszont megszületik a felismerés, hogy ez bizony nem jó így, őszintén, érzékenyen, és bízva a legjobbakban ki kellene pakolni az asztalra a közös problémákat – így mindenki beszélhet a maga igényeiről, álmairól, vágyairól, és konszenzus születhet, amelynek a vége lehet válás, vagy együtt maradás is. És – bár ezt egy sok éve tartó házasságban élve nagyon nehéz átlátni – egyik sem jobb, vagy rosszabb megoldás a másiknál.

Embereknek nem azért kell együtt maradni, mert szerintük “az a jó a gyereknek”, vagy mert “mi lesz a házzal”, hanem azért, mert szívből szeretik egymást, és nem tudnak, nem akarnak egymás nélkül élni, a közösen felhalmozott értékekért pedig kompromisszumra is készek. Azt a kapcsolatot ugyanis, amelyért nem kell áldozatot hozni, egyelőre nem találták fel. Nem is baj. Az emberi viszonyok értelme - , legyen szó baráti vagy szerelmi kapcsolatról –, hogy kölcsönösen csiszolódunk, és miközben önmagunk jobb, elfogadóbb, önzetlenebb változatává alakulunk át, a másik félnek is segíthetünk egy következő szintre lépni.

 

Hozzászólna? Facebook-oldalunkon megteheti!

Kövessen minket a Facebookon is!

 
Oszd meg másokkal is!
Mustra