Hipochondria: a tünet, ami meg is betegíthet

Édesanyám óriási hipochonder volt. Amint fájt a feje, rögtön elbúcsúzott a családtól, hogy biztosan agyrákja van, és még el is morzsolt néhány könnycseppet, ahogy lejátszotta magában, hogyan búcsúzunk majd el tőle a halálos ágyán. Úgy képzelte, az elköszönést majd valami nagy bölcsességgel zárja, mint mondjuk, hogy minden ember más. Mondjuk, ez igaz is, hiszen minden ember más és más kvalitásokkal bír, ám van néhány dolog, amiben nagyon hasonlítunk. Egyformán képesek vagyunk arra, hogy az akaraterőnkkel és a pozitív gondolkodásunkkal meggyógyítsuk a testi-lelki nyavalyáinkat, és persze mind simán bebeszélünk magunknak bármilyen betegséget úgy, hogy a rossz gondolatokkal szó szerint életre hívjuk a leépülést.

A mama hipochondriája nagyon mókás is tudott lenni – még a legapróbb fájdalmakat is úgy értelmezte, mint valamilyen rejtélyes kórságot –, ám az már cseppet sem volt mulatságos, amikor egyik pillanatról a másikra baromira felment a vérnyomása, végül pedig kapott egy agyvérzést, ami három nap kóma után elvitte – messzire.

A betegség luxusa

Bár alapvetően hiszek abban, hogy akinek eljött az ideje, annak mennie kell, és azt szoktam mondani, hogy édesanyám a legszebb halált halta, ami csak embernek juthat (hiszen mindenki vele volt, aki szerette őt), néha dohogok magamban. Azon, hogy ha nem dumált volna be magának ennyi betegséget, talán még ma is élne. Saját magamon is gyakran észreveszem, hogy ha be vagyok parázva egy aktuális nehéz időszaktól – mondjuk egyszerre sok munkám lesz, vagy valami nagy kihívás elé nézek – elkezdem rápörgetni magam a betegségekre, hogy a felelősséget a fizikai rosszullétemre kenhessem. „Nem tudtam rendesen felkészülni, mert fájt a torkom / belázasodtam / gyomorrontásom volt” – és innentől kezdve nem várok el magamtól maximális teljesítményt, hiszen a testi reakcóim igazolják a betegségemet. Mi több, ha igazán depressziós időszakban vagyok, gyakran szinte vágyom rá, hogy történjen velem valami, ami miatt bevisznek egy nyugis, csendes kórházba, és ott aztán végre kipihenhetem magam. Más kérdés, hogy amint valóban beteg leszek, már semmi másra nem vágyom, csak hogy egészséges legyek. Ez csak még inkább azt mutatja, hogy a hétköznapi hipochondria elképesztően káros – ártalmas a mindennapjainkban, a hangulatunkra, a testünkre és a lelkünkre.

Akar róla beszélni?

A hipochondria kicsit olyan, mint mondjuk a hisztériára való hajlam: mindannyiunkban megvan, csak akad közöttünk, aki ügyesen és tudatosan kordában tartja, míg mások egyfolytában küzdenek vele vagy egyenesen menekülnek bele. Igen, menekülnek, hiszen hozzászoktak, hogy a hipochondria meghatározza a személyiségüket. Egy jó barátom betegségtől és a haláltól való félelme nagyon fiatalon átélt élményekből táplálkozik: nagypapája halála után nem tudta rávenni magát, hogy végső búcsút vegyen tőle. Az sem segített, hogy később egy napi magazin fotósaként gyakran látogatott balesetek helyszíneire. A hab a tortán az volt, amikor egy kórház kérésére súlyosan beteg gyerekek mindennapjait, haláltusáját örökítette meg fél éven át. A betegségektől való rettegés odáig fajult nála, hogy versenyfutásba kezdett az idővel, és aztán sorra produkálta a beképzelt betegségek tüneteit. És bár sokáig beszélni sem mert a hipochondriáról, hiszen „milyen férfi az, aki retteg”, végül épp a másokkal való kommunikáció volt az, ami elindította a lelki gyógyulás útján.

Sokféle ösvény, egy úticél

A különféle spirituális ösvények – mint a pránanadi, a kabbala, az STV vagy a belső utazás – óriási szerepet tulajdonítanak az öngyógyításnak, az utóbbi időben pedig a tudomány is kezdi felvenni a tempót a lelket, elmét és testet egységként kezelő tanokkal. Nemrég olvastam egy pennsylvaniai kórházban készített tanulmányról, amely megállapította, hogy azok a műtét után lábadozó betegek, akiknek az ablaka fákra meg zöld növényzetre nézett, gyorsabban felépültek és kevesebb komplikációtól szenvedtek, mint azok, akik csak egy téglafalat láttak. Mégis miért olyan nehéz elhinnünk, hogy befolyásolhatjuk az egészségünket és a gyógyulásunkat, ha egy ilyen egyszerű dolog is hatással lehet a folyamatra?

Monica Berg nemzetközi szinten elismert life coach írja a blogján: „Herbert Benson, a Harvard Egyetem professzora és a bostoni Elme és Test Intézet igazgatója azt mondta, hogy a sebészek eleve óvatosak azokkal a betegekkel, akik már a műtét előtt eldöntik, hogy ők meg fognak halni. Akik ugyanis a műtét előtt úgy nyilatkoztak, hogy már nagyon várják a halált, mert akkor ismét együtt lehetnek majd eltávozott szerettükkel, nagy (közel száz) százalékban elhunytak a műtét során vagy az azt követő időszakban.” Egy másik megdöbbentő kutatási eredmény: azok a nők, akik úgy vélték, hogy hajlamosak a szív- és érrendszeri megbetegedésekre, négyszer nagyobb valószínűséggel haltak meg szívbetegségek következtében, mint azok, akik hasonló rizikófaktorokkal rendelkeztek, de nem volt meg ez a fatális meggyőződésük. Ahogy Monica Berg írja: „A szívbetegségek rizikófaktorának nevezett idős kor, magas koleszterinszint vagy az elhízás önmagában nem okoz semmilyen betegséget. Minden fejben dől el. Ha úgy hiszed, beteg vagy, az is leszel!”

Próbálja ki, hátha bejön 

Én nem vagyok hardcore hipochonder, de ha valamim fáj, bennem is fel-felmerül a legrosszabb kór lehetősége, és arra is hajlamos vagyok, hogy elalvás előtt (azaz helyett) rápörögjek a problémára –ezzel még több stresszt generálva. Egyszer egy nyaralásomat tette majdnem tönkre, hogy bebeszéltem magamnak: allergiás vagyok a helyi vízre, és nemlétező pattanásokat vakartam szét, míg végül tényleg úgy néztem ki, mint egy bárányhimlős. Ilyen helyzetekben nekem mindig segít, ha gondolatban elhatárolódok a hipochonder énemtől. „Na, már megint kezded?" – teszem fel a kérdést ilyenkor, majd kinevetem és megnyugtatom magam, hogy nyilvánvalóan minden rendben van. Végül pedig emlékezetem magam: a hiszti és szorongás eddig mindig csak mélyebbre vitt. A másik módszerem, hogy tudatosan elkezdek odafigyelni az egészségemre, és a hipochondriát egy jelnek, a testem üzenetének tekintem, hogy több vitamint, friss zöldséget, vizet kell fogyasztanom, és többet mozognom. És ott van még az egyszerű figyelem-elterelés: a legintenzivebb rohamok közben néha nincs más lehetőség, mint elindítani a kedvenc zenémet vagy berakni egy filmet, amit már-már fejből tudok, így kicsit ellazul az agyam. 

Halálellenes társadalomban (f)élünk

„A hipochondria inkább tünet, mint önállóan kezelendő probléma. Egyfajta jel arra, hogy a személyiség elakadt valahol. Ugyanakkor komoly stresszel jár – és a stressztől valós betegségeket is össze lehet szedni. A stressz oldására szolgáló módszerek – relaxáció, autogén tréning, rendszeres mozgás – fontosak lehetnek. De ha valaki igazán hipochonder, akkor ez csak a terápia mellett vethető be, önmagában nem biztos, hogy elég. Továbbá ha az ember folyton betegségektől retteg, és keresgéli a tüneteket az interneten, azzal csak rápörgeti magát a hipochondriára. Valódi diagnózist egyébként is csak szűrővizsgálat állapíthat meg, a neten olvasott információk nagy részét pedig a laikus úgyis elfelejti. Ezért egyszerű és praktikus tipp, hogy ne böngéssze folyton a webbeteget" – mondja Szabó Júlia pszichológus.

Szabó Júlia a halál kérdésével sokat foglalkozó svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross elméletében látja a generációnk betegségektől és haláltól való félelmét: ma már szinte luxusnak számít, ha valaki a családja körében vehet végső búcsút az élettől. Igyekszünk a haldoklókat különféle intézetek falai közé zárni, hogy ne kelljen átélnünk vele ezt a természetes folyamatot. Hogy kicsit eltávolodjunk a korszellem már-már kötelező halálfélelmétől, érdemes elmantrázni néha Esterházy Péter sorait: „Sem a halál, sem a gazdája, az Isten nem vesz komolyan bennünket. Erre egy válaszunk lehet, emberhez méltó. Ha mi sem vesszük komolyan őket.”