„Gabriella, akarod az itt megjelent Gábort hites férjedül...." - indította a kérdést az idős pap. Nagyot nyeltem, és még mielőtt átadhattam volna magam a teljes elérzékenyülésnek, a násznép másfél éves Nándikája váratlanul ordítani kezdett. Az előző részben egy anya mesélt arról, hogyan próbálta kezelni azokat a helyzeteket, amikor kislánya - természetesen nem rossz szándékkal - kellemetlen helyzetbe hozta. A folytatásban egy egyedülálló, huszonéves lány számol be a kisgyerekekkel kapcsolatos élményeiről. Íme a szingli kalandjai.
A kisautó is előkerült, de hiába
Az esküvőn Nándika önkényesen közbeiktatott intermezzója egy szempillantás alatt tönkretette a meghatottságom. A szertartás finom ritmusa derékba tört - és mindez pont akkor, amikor testi-lelki jóbarátnőm élete egyik legfontosabb pillanatához érkezett.
Nándikát mindez hidegen hagyta. Elszántan nyomta a bömbölést. Tenyérnyi feje mély lila árnyalatba fordult. Szemeiből óriás krokodilkönnyek potyogtak, a templom fájdalmától visszhangzott. Édesanyja csitítgatta, ringatta. A kedvenc kisautó is előkerült a táska aljából, de semmi nem segített. Körülöttük pár másodpercre minden elcsendesedett, mire az édesanya felkapta a kis csendháborítót, és tűsarkú cipőben nagyot sprintelt a templomajtóig.
Időbe telt, mire az idős pap összeszedte darabjaira hullott figyelmét, és második nekifutással - ezúttal Nándika tiltakozása nélkül - újra feltette barátnőmnek az életre szóló kérdést. Én azonban hiába próbáltam lelkiekben újra vele lenni, a pumpám a mennyezeti freskót verdeste, és azon kattogtam, mégis miért nem lehetett pár órára otthon hagyni a gyereket? Hol vannak ilyenkor a nagymamák, a legjobb barátnők, a bébiszitter vagy mit tudom én kicsoda?
Intolerancia vagy jogos kiakadás?
Miért kell magukat olyan megpróbáltatásoknak kitenni, melyeket szemmel láthatóan sem ők, sem a környezetük nem visel jól. Nem kisgyereknek való a hosszú templomi szertartás, sem az étteremben megkövetelt fegyelem és a könyvtárban kötelező csend sem. Léteznek olyan alkalmak, helyek és események, amelyek egész egyszerűen a másik emberről, annak zavartalanságról szólnak. Ezekben a helyzetekben pedig nem illik a másik türelmét, megértését gyermeki hangoskodással, rosszasággal, hisztivel próbára tenni. (Ez alól még az sem ad felmentés, hogy Nándika az egyik legjópofább kisbaba, akivel valaha találkoztam).
Gyermeki türelem
Az ordítós, fegyelmezetlen és hisztis pillanatok nemcsak a felnőttek türelméről szólnak. A gyermekek tűrőképessége is határos, akik nap mint nap a felnőttek tempóját kényszerülnek felvenni. Elég betévedni egy bevásárlóközpontba, és az ember tucatnyi, a szüleikkel keményen „dolgozó" kisgyereket lát, akik mesterséges környezetben, műfény, zsivaj és embertenger közepette, törpeszinten próbálják elcsípni a nagyok ritmusát. Bevásárolnak, próbálnak, egyenesen ülnek, nem futkároznak, csendben maradnak, jól viselkednek, rohannak - a végén pedig törvényszerűen kiborulnak. A legelszántabbak toporzékolnak, a padlóra vetik magukat, de látni olyan törpeharcost is, aki minden erejét kizárólag a hangszálak erejébe fekteti, levegőt sem vesz, annyira üvölt.
A jelentet természetesen senki nem viseli jól. Szenved a gyerek, szenved a szülő és szenved a környezet - legtöbbször azonban senki nem szól egy szót sem. Nem illik beszólni ugyanis, de néha nehéz megállni.
