Gumik, Petőfi és a ventilátor fogságában

Rendszeresen nekiállok lomtalanítani, mégis gyűlnek a dobozok - a férjem számítógépre vitte az adatokat: az 55-ösben vannak a villanykapcsolók, a 22-esben a mozsár, a 88-asban Petőfi és Arany…

cikk-tipus-altalanos

 

Hozzászólás az Ahogy egy nő lomtalanít című cikkhez...

 

Van egy garázsunk. Ezt sokan elmondhatják. De mi nem csak az autónkat tartjuk benne, mint általában szokás. Az örökségünk java része is ott tornyosul, és férjemmel együtt a szabadidőnk jelentős részét ebben a betoncellában töltjük.

 

Először csak a lakásfelújítás után megmaradó festékeket, csempéket, parkettakötegeket vittük le, hátha szükség lesz még rá. Aztán a párom bejelentette, hogy nyáron szeretné megvenni a téli gumikat, felnikkel. Megvette, és szépen egymás tetejére rakta a sarokban, én pedig seprűt és lapátot helyeztem mellé. És mert évente egyszer, maximum kétszer a garázs előtt szoktunk kocsit mosni, ezért spéci sampont, kefét, tisztítóruhákat, fényezőket és egyéb, a glancoláshoz szükséges szereket vettem, hozzá egy kis szekrénykét, amelybe mindezeket bepakoltam. Eközben kezdtük kinőni a gardróbunkat, valószínűleg azért, mert a kedvenc barátnőm butikot nyitott, és sokszor betértem hozzá, no meg különös örömöm telt az újabb és újabb cipők és táskák birtoklásában.

 

A konyha sem volt már a régi. Szemlét kellett tartani, mi megy, mi marad. Így a kiselejtezendők közé került a ventilátor (van klímánk), a hősugárzó (programozható a fűtésünk), férjem 27 méteres játék autópályája, a hozzátartozó elektomos vezérlővel és versenyautókkal, a hűtőtáska akkumulátora, a kempingfelszerelés a gázfőzővel, a teljes kék-fehér mázas korondi korsó- és tányérgyűjteményem, a demizson, a kávédaráló… Ekkor kezdtünk Salgó-elemeket vásárolni, amelyekből a nem éppen műszaki adottságairól híres férjem is képes volt polcokat szerelni körbe a garázsba, én pedig számomra logikusnak tűnő szisztéma szerint rendezkedtem. Piros filctollal ráírtam rá a dobozokra, hogy melyikben mi van. Aztán sajnos temettünk, meghalt a barátnőm édesanyja, majd a melegszívű anyósom, a hosszú életű keresztanyám…

 

És mindazt, amit nem volt lelkünk kidobni, hazaszállítottuk. Sokáig szortíroztam a csipketerítőket, az azsúros ágyneműket, a hibás és hibátlan porcelánokat, az üvegedényeket, a falról leakasztott képeket. Eltettem az idősebb Gabika gyúródeszkáját és diótörőjét, Mária néni varródobozát, hímzőkészletét, olcsó, de nagyon kedves babagyűjteményét, Jutka mama mákdaralóját, húsklopfolóját, öblös befőttesüvegeit és a cipőpasztakészletét. Ekkor hívtunk egy szakembert, aki galériát épített a garázsba, ezek után pedig létrán ügyeskedve elhelyeztük a szeretetteink emlékeit, amelyek végül talán a fiamhoz vagy az unokámhoz kerülnek. Persze sok-sok száz könyv is összegyűlt, köztük porladó lapúak és agyonolvasottak, de hát könyvet nem dobunk ki.

Rendszeresen nekiállok lomtalanítani, de abból mindig csak a  hasznos tárgyak, nélkülözhetetlen emlékek és kacatok átcsoportosítása kerekedik ki, a szemeteszsákba alig kerül valami.

 

Már számozzuk a dobozokat, férjem számítógépre vitte az adatokat, hogy tudjuk, az 55-ösben vannak a villanykapcsolók, a 22-esben a mozsár és a petróleumlámpa, a 88-asban Petőfi és Arany verseskötetei…

És most éppen tárgyalásban vagyunk a szomszédunkkal, akinek üresen áll a tárolója, hogy adja bérbe nekünk.

 

cikk-tipus-linkek

Bizony mondom, ahogy egy nő lomtalanít, nem lomtalanít úgy senki! Különösen ilyenkor ősszel, amikor a megsokasodott tárgyi feleslegtől igyekszünk megszabadulni. Alapszabály: ha már kitetted, soha semmit ne vigyél vissza a lakásba! | Ahogy egy nő lomtalanít

 

Oszd meg másokkal is!
Mustra