Segítség, szétvertem a gyerekszobát!

Zanza!

Imádok dolgokat felújítani. Ha választanom kell egy gomb felvarrása és egy bútor teljes lecsiszolása, átfestése és lakkozása között, kérdés nélkül az utóbbit választom. Most mégis csak annyi történt, hogy életem 180 fokos fordulatot vett, olyat amihez úgy éreztem, egészen az alapokig kell leásni. Hogy ezért vagy sem nem tudom, mindenesetre augusztus elején vettem a fejembe, hogy szokásos éves nagytakarításom megspékelem némi gyerekszoba-átalakítással. Gyerekszoba-átalakítással amúgy minden évben meg szoktam spékelni, már amennyiben a bútorok ide-oda tologatása annak számít, de most egy igazán nagyot akartam villantani, ugyanis közös szobája volt a gyerekeknek (fiú,8-lány,6), és úgy éreztem ez tűrhetetlen most, hogy a kicsi is iskolába megy. 

Hamarosan kiderült, hogy az ötletem roppant egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem az. Óriási szerencsém van, a baráti körömben megfordul a belsőépítésztől a díszlettervezőn át a berendezőig egy csomó olyan ember, aki a terekbe sokkal többet lát bele, mint amit szerintem beléjük lehet. Így aztán kevés unszolásra hajlandóak is voltak felmérni a szoba adottságait, amik amúgy egyáltalán nem voltak rosszak, lévén tetőtérben lakunk, ahol kb 20 négyzetméter áll a gyerekek rendelkezésére, ráadásul külön szobából nyíló két, külön ajtóval, szóval adekvát volt, hogy a leválasztás előbb-utóbb bekövetkezik. Tervezőim három vonalból álló gipszkartonfalból álmodták meg a térelválasztást, én DIY munkákra vágytam csak, de hamar beláttam, hogy gipszkartonozni nem fogok tudni, így ez volt az egyetlen olyan dolog, amihez szakembert (értsd: idegen) hívtam, hétvégi munkára, extra gyorsan, kilencvenezerért (pfff).  

Na jó, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy először még bútorokkal terveztem a leválasztást megoldani, mondván, hogy a fal még ráér, mert azért még kicsik a kölykök, de aztán meggyőztek, hogy ha már csinálom, csináljam rendesen. Ezt a szuper megoldást így utólag csak félve merem ajánlani, tudniillik ahogy meglett, hogy felépül a fal, máris bejött a képbe, hogy jó, de milyen lesz a szoba, akkor már festeni kell meg tapétázni, szóval egy csomó olyan dolgot csinálni, ami normális esetben nem képezi egy nagytakarítás részét. Ja, és hát az a gagyi, fűrészporos tapéta volt fent, hát, azt akkor le kéne kaparni, mert milyen béna már!

De az pikkpakk megvan! – biztattak a haverok, akiknek semmi sem drága 

Engem ugyan nem ijeszt el egy tapéta lekaparása, gondoltam, és neki is láttam levakarni a falról a fűrészport. Két napig tartott, és hiába oldottam meg Tom Sawyeresen a dolgot, azaz jött segíteni, aki ráért, kedvel és hajlandó erre értem is (itt is megköszönném, igazán híres filmszínész barátom, a spakli által kicsinált kérges tenyerednek a segítséget!!); eléggé megszenvedtem vele. Még úgy is, hogy rájöttem: a legjobb vizezési technika nem a fal felmosóval történő lemosása, hanem a szórófejes flakonból történő nedvesítés. Meg az éles spakli. Ezekkel már gyerekjáték persze, csak időigényes. Valamiért elhitették velem továbbá, hogy a glettelés az smafu: kikevered, felrakod, megszárad, lecsiszolod, festesz és/vagy tapétázol. Hát, a fenét! (Vagyis hát a fenét nem, a sorrend tényleg ez, csak éppen a smafutól áll messze az egész.)

Fabútorokon és hajófenekeken edződött hobbifestő lévén határozottan állíthatom: a glettelésnél undorítóbb meló kevés van. Nem, nem azért mert nem oltári buli jó nyakig glettesen különböző tipli okozta lyukakat befedni, hanem a befedést követő végeláthatatlan csiszolás miatt. Valamiért a glettelés-csiszolásra két napot adtam magunknak, nem is értem ezt hogy képzeltem, ketten (néha többen – köszi Kultúrpart, köszi Kiseminem) hat teljes napig gletteltünk-csiszoltunk, gletteltünk-csiszoltunk, mire úgy-ahogy rendben lett a szoba. Sőt, még a festés közben is vissza-visszatértünk glettelgetni oda, ahol nem tűnt tökéletesnek a helyzet. Nyilván egy profi megoldotta volna fél nap alatt, de azt is hamar beláttam, hogy messze nem vagyok profi, még úgyis, hogy egyre gyorsabbak és pontosabbak lettünk a napok múltával. A csiszolás alatt gyakran adtam fel, ilyenkor jobb híján bőgtem és bedobtam egy sört, mint egy rendes melós (nekik persze ez többnyire a bőgés kihagyásával is sikerül); a felgyülemlett körülbelül 5 kiló fehér por láttán és belélegzésétől viszont folyamatosan úgy éreztem magam, mint egy drogelvonástól prüszkölő, kolumbiai-náthás politikus a brüsszeli csúcs VIP férfivécéjében éjjel egykor. Csak kicsit táskásabb szemekkel, mint amilyen Rogán Tóninak van mostanában.

Aztán vége lett. Eredményeképp ma már nem vagyok képes egyenletlen falra nézni, bárhol járok azt figyelem, hol kéne kaparni, glettelni, csiszolni egy kicsit rajta, mielőtt lefestem. 

Jött a következő lépés, a festés. Szerencsére díszlet-berendező barátnőm kiválasztotta a megfelelő színű falakat, de még nagyon jópofa tapétát is talált, minden pofonegyszerűnek tűnt, igaz a kék festékből három különböző árnyalatot kellett kikevertetni, illetve kettőt kevertetni egyet meg magunktól kikeverni, mert a tapétára várni kellett. Itt fontos megjegyeznem, hogy Joe barátom nélkül ez az egész nem jött volna létre, szóval a fene ott egye meg, de szükség van a férfira. Nemcsak azért mert feltehetően jobban tud tipliket kiszedni és új lyukakat fúrni a falba a víz szintjének megfelelően, de azért is, mert jobban eléri a plafont és a glett kikeveréséhez is van megfelelő eszköze. (Ez amúgy úgy néz ki, mint egy óriási botmixer és egy nagyon hangos, de jópofa szerkezet.) 

Ennek ellenére a festés már tényleg gyerekjáték volt, csak a saját szőrszálhasogatásom (hogy ugyanis majd' minden fal egy kicsit másmilyen árnyalatú) bonyolította meg, mert emiatt folyton mosni kellett az ecsetet meg a hengert, de ezt ki lehet védeni, amennyiben több ecsetet és hengert szerez be az ember. Na igen, nem árt ám felkészülni az ilyesmire - a hirtelen jött ötlet miatt nálam ez kimaradt, kihatással az egész további nagytakarításra, hiszen alig takartam le a kipakolt gyerekszoba holmijait, ráadásul az éjjel-nappal történő meló miatt az egész lakásra letelepedett a csiszolás fehér poros mellékterméke, amit később csak vérverejtékes munkával tudtam eltávolítani. (Értsd: az 
ÖSSZES LEGO két napig száradt a konyha közepén, és ez olyan 120 kg legódarabkát jelent, mert őrültek vagyunk.)

Szóval még mindig nem volt vége, mert tapétázni kellett, mi (erre a munkára pont hárman voltunk valamiért; köszönöm amerikai építkezéseken edződött, politikai újságíró barátom, köszönöm világ legszexibb sales-ese!!!) megkaptuk az ukázt "építésvezető" kollégánktól, hogy vágjuk fel szépen a tapétát méretre, hogy azzal is meglegyünk, amíg ő befejezi a másik szoba glettelését. Mi ezt laza félóra méricskélés után teljesítettük is, ám a tapétázás pont az a rész volt, amit még egyikünk se csinált (értsd: maga Joe se), és egy késő esti ártatlan csevegésnek indult telefonbeszélgetés során derült ki, hogy elfelejtettük összenézni a mintát, azaz a dínó testét a farával, vagyis nem fognak passzolni a levágott részek. Kérem, ha egyetlen dolgot tudnak csak leszűrni ebből a cikkből, az az legyen, hogy önök ne legyenek ennyire ostobák. 

Végül kisebb áldozatokkal, de ez is elkészült, és nem is lett csúnya, lehet azért mert a tapétaragasztás hasonlít a stencilezésre, ami meg a gyerek iskolás füzeteinek bekötésére, így gyerekes szülőkként némi rutinunk már volt. (Mondjuk a tapétázás a három közül a legegyszerűbb sajnos, pedig azt ritkábban kell, mint füzeteket bekötni.)

Végül kábé nettó két hét, és vagy kétezer ősz hajszál (mindegy, úgyis szőke vagyok) növesztése után befejezettnek tekintettem az átalakításba oltott nagytakarítást is, de ekkor már olyan fáradt voltam, hogy örülni csak egy héttel később tudtam neki, cikket írni róla meg csak két héttel később, mert a szobának szeptember egyre el kellett készülnie. Mivel imádom magam csinálni a dolgokat, nem bántam meg, sőt kitaláltam, hogy minden évben átalakítok így egy szobát, de ezt azért még átgondolom. Profi cimborám ugyanis nemcsak azt kérte tőlem, hogy még a számát is töröljem ki a telefonomból, hanem fácsés barátságunk megszüntetésén is erősen elgondolkozott, ami azért durva. Aztán azért is, mert ha van pénzem, inkább ordítom le egy kivitelező fejet, semmint magam kínlódjak ennyit, de tulajdonképpen még kínlódni is szívesen kínlódok a végeredményért, csak könyörgök, időt hagyjak rá egyszer végre eleget, mert a rohanás volt az, ami a legjobban kicsinált. Viszont a gyerekeim a saját, két kezem által elkészített szobában laknak és imádják, és én is imádom, nem is tudom, melyikbe költöznék be szívesebben. Ha másért nem, ezért tuti megérte! 

Blogmustra