A finn Joulupukkinak meglehetősen sötét múltja van, eredetileg ugyanis egyáltalán nem volt olyan kedves öregapó, mint amilyennek ma ismerik a gyerekek -írja az inktank.fi oldal.
A Mikulás számos kultúra ikonikus alakjának ötvözetéből jött létre évszázadok során. Az amerikai Mikulás legközvetlenebb őse a holland Sinterklaas, akit a holland telepesek „hoztak magukkal” New Yorkba a 17. században. Az idő múlásával az egymás mellett élő, eltérő identitású közösségek aztán közösen formálták ezt a Mikulás-képet, így kapcsolódtak hozzá olyan attribútumok, mint a repülő rénszarvasok, és az a mágikus képesség, hogy a kéményen keresztül tud közlekedni. Végül egy finn származású amerikai művész, Haddon Sundblom volt az, aki megszilárdította az amerikai Mikulás, Santa Claus imidzsét az 1930-as illusztrációjával, amit a Coca Cola reklám számára készített. Haddon Mikulása ugyanakkor eléggé messze került az eredeti finn Mikulástól, Joulupukkitól.
A Joulupukki név jelentése már önmagában is sokatmondó: 'yule kecske'. Yule (vagy Jul) egy kereszténység előtti, tél közepi pogány fesztivál volt, ami aztán számos germán kultúrában meghonosodott. De mi köze is van ennek a fesztiválnak a kecskékhez? Bár nincs erre egyöntetű válasz, a leginkább elfogadott magyarázat szerint a kecskék Thor istenhez kapcsolódtak, akit a vihar és termékenység isteneként tiszteletek. A hiedelem szerint ő kecskét fogott a szekere elé, és ahol ezzel végighajtott, ott minden termékeny lett. Ezért alakult ki az a szokás, hogy a férfiak kecskejelmezbe öltöztek. A nuuttipukkik, ahogy nevezték őket, gonosz szellemek megtestesítői voltak, akik Yule ünnepe után háztól házig jártak, ajándékokat és ételmaradékokat gyűjtöttek.
És itt érkezünk vissza Joulopukkihoz: a finn Mikulás ezeknek a félelmetes nuuttipukkiknak és a modern, Amerikából érkezett Santa Clausnak a keverékéből született. Valamikor a 19. század végén vált egy kedves alakká, aki ahelyett, hogy elvenne, inkább ad: kedves ajándékokat hoz a gyerekeknek. Az amerikai Mikulással ellentétben nem a kéményen keresztül „esik be”, hanem udvariasan, az ajtón jön, érkezését előre jelzi száncsengővel, majd megkérdezi, hogy jól viselkedtek-e a gyerekek. Piros köpenyt visel és rénszarvasok húzzák a szánját, ami nem repül.
A yule kecske (julbock) pedig sok skandináv országban fennmaradt, de immár nem félelmetes alakként, hanem szalmából kézzel szőtt díszkecskeként. Óriási kecskeszobrokat készítenek így, amiket sokszor a városközpontban állítanak fel, így például a svédországi Gävléban. Egyes finn területeken pedig tovább él nuuttipukki is, aki Nuutinpäivä napján, január 19-én látogatást tesz és ezzel jelzi a téli szünidő végét és egyben a vízkeresztet.
És bár Joulupukki most már egy kedves alak, sötét múltját, rettenetes tetteit borzalmas illusztrációk őrzik. Laurio Ahonen ezek alapján filmet is készített Rare Export - a Christmas tale címen.
