A butaság értékteremtő, az iskola unalmas?

Rossz hír, hogy a három másodperces Facebook-ingereken szocializálódott gyerekekkel már nemhogy egy monitornyi szöveget nem lehet elolvastatni, de egyszerre még pár mondatot sem, és így persze a tanulásra sem igazán lehet rávenni őket. A jó hír viszont, hogy az emberiség nagyjából 25 év alatt megtanul alkalmazkodni bármiféle változáshoz, így már csak alig tíz év van hátra, és úrrá leszünk azon a káoszon, amit a digitális eszközök megjelenése kavart az oktatásban és úgy általában az életünkben.

Nagyjából így foglalható össze egyszerűen Rab Árpád, a BME kutatójának a Digitális pedagógus konferencián elhangzott előadása, ami azért érdekes, mert megadja a választ arra a kérdésre, amire minden szülő szeretne jól felelni a gyerekének: minek tanuljon, minek járjon iskolába, ha bármilyen információnak két másodperc alatt utána tud nézni a mobilján? És úgy általában is segít megérteni, hogy mi változott, és miért zavarodott össze körülöttünk minden az utóbbi évtizedben. Ahogy azt is, hogy miért mások a mai gyerekek, és miért szenvednek sokan az iskolában.

shutterstock 403782565

A szülők generációja persze tudja, hogy a tudás hatalom, és azt is, hogy a tudás nem egyenlő az információval. A gyerekek, az úgynevezett „digitális bennszülöttek” (már a kifejezés is egy tévedés) persze ezt még nem tudják. 

Csakhogy a zsebben, bár leginkább a kézben hordozott mobil internet villámgyorsan elterjedt a világon, és a gyerekektől a nagyikig mindenki használja, mert egyszerűen megkönnyíti, jobbá teszi az életet. Ezen pedig két másodperc alatt tényleg megtalálnak bármilyen információt.

Vagyis szó nincs arról, hogy ez a gyerekek, fiatalok játszótere lenne, hanem szinte egyszerre lett a világon mindenkié, csakhogy mindenki a saját megoldásait keresi, hogy mire tudja használni. A fiatalok játékra és csetelésre, az idősebbek (játékon és csetelésen kívül) arra, hogy ne kelljen elmenni, mondjuk a könyvtárba, vagy házhoz hozatják a bevásárlást.

Ez pedig alaposan felkavarta az életet.

Az okostelefonokkal töltött idő 99 százaléka már egyáltalán nem telefonálással telik, hanem mindig történik valami, és mindig azonnal, vagyis állandóan ott van az életünkben. Régen volt egy belépési küszöb, most anélkül, hogy be kellene kapcsolni valamit, vagy belépnénk egy programba, jön a Facebook-értesítés, vagy ránk ír valaki. Ez persze egy szórakoztatóbb életet eredményez, ugyanakkor az ingerküszöb is jól megemelkedik, és ha három másodpercig nem történik valami, vagy éppen kezd unalmas lenni, akivel beszélünk, rögtön csekkoljuk, hogy mi történt a virtuális térben.

Aki ebben nő fel, az 45 percig már semmiképpen sem tud odafigyelni, de két percig sem, mert amint nem történik valami, azonnal valami inger után néz. Vagyis kihasználja a három másodperces mikroidőket is, cserében viszont szétesik a figyelme.

Nem kedvez az emberi kapcsolatoknak sem

És most nem (csak) arról van szó, hogy egy csomó "barátunkkal" még soha életünkben nem találkoztunk, viszont napi szinten csetelünk. Hanem, mivel a digitális térben úgy tűnik, hogy végtelen számú lehetőség van, egyszerűen nem tanulják meg kezelni a gyerekek a konfliktusaikat. Ha valakivel összezördülnek, vagy nem egyezik a véleményük a menekültekről, akkor egyszerűen unfriendelik az illetőt, és kész, majd lesz más, akivel szünetben csetelhetnek. Nem próbálnak meg érvelni, meggyőzni a másikat, és nem tanulják meg elsimítani az ellentéteket, kibékülni, megenyhülni: kilépnek.  

Ugyanakkor, más kulturális hatások csökkennek. Egyre kevésbé tanulják meg kezelni a metakommunikációt, a testbeszédet. Nem veszik észre, hogy mikor kezdik untatni a másikat, hogy tetszik-e, amit mond, vagy sem. Mivel az akciót a digitális világban azonnali reakció követi, egyre rosszabbul viselik, ha elmarad a pozitív visszajelzés. Az ön gyereke kesergett már azért, mert nem lájkolták elegen a fotóját?

Vagyis végeredményben eltávolodunk, végül lemondunk a fizikai valóságról. Ön mikor fogott utoljára a kezében papírfotót, vagy nyomtatott újságot? És a gyerekével szakítottak már cseten? 

Az iskola pedig versenyezhet a profi pénzcsinálókkal

Közben pedig azt látják a gyerekek, hogy ingyen hozzájutnak egy magas szintű szórakozáshoz és információforráshoz, hiszen mondjuk a Facebook-ért és a legtöbb játékért, kommunikációs csatornáért nem kell fizetni, viszont úgy vannak összerakva, hogy mindig megfelelő mennyiségű ingert legyenek képesek nyújtani. Ezek persze profi pénztermelő cégek, amik úgy építették fel a terméküket, hogy minél többet lehessen vele mégis keresni, és ezt úgy tudják megcsinálni, ha minél több időt töltenek vele a felhasználók. És ezzel a végtelen és érdekes információ halmazzal kell versenyeznie az iskolának, ami így lassúnak, elavultnak és unalmasnak tűnik.

shutterstock 141409255

A butaság értékteremtő

További nehezítés, hogy ma már nem ciki butának lenni, és ez is a digitális kultúra egyik mellékterméke. Mivel egyre nagyobbat kell mondani ahhoz, hogy felkapják rá a fejüket, egyre nagyobb blődségeket dobnak be, hogy odafigyeljenek rá. Régen kigúnyolhatták a butákat, ma már nem, hanem inkább úgy gondolják a fiatalok, hogy nem baj, mert mondjuk, van pénze. Ma már nem érv, hogy azért járj suliba, mert okosabb leszel tőle.

Na de akkor miért tanuljon?

Meg kell kérdezni, hogy aki tanul, az miért teszi. Mert kell a papír? Mert sok pénze lesz? Mert időt nyer vele, és addig sem kell dolgozni? Ez persze mindig így volt, mindig voltak alibidiákok, de soha ilyen kevesen nem akartak még magáért a tudásért tanulni, mint manapság.

Egyszerűen megváltoztak az alapelvárások. A fiatalok, éppen a digitális kultúra elterjedésével járó instant válaszok miatt, egyre kevésbé tudják elviselni, hogy valami ne róluk szóljon. Márpedig egy tanóra a zsúfolt tantermekkel a legritkább esetben szól magáról a gyerekről. Mondhatnánk, hogy hisztis kölykök, csak hát ez nem megoldás.

A válasz pedig a kérdésre az, hogy az iskola a rendszert tanítja meg (jó esetben) a gyereknek, vagyis kereteket ad, amibe be tudják illeszteni a másodperces információkat. Éppen ezért rendszer nélkül, és tanári segítség nélkül nincs hatékony tanulás. Csakhogy ezt ma már másképp kell csinálni, mint ahogy régen lehetett.

Szétestek a régi keretek

Az sem egészen világos, hogy az oktatás milyen szabványt ad a kezükbe. Tudást? Diplomát? Pénzt? Ma már nem az van, hogy valaki elvégez egy egyetemet, és akkor tudja, hogy mi lesz belőle, hanem mindenki önálló utat jár be: felhabosított önéletrajzokban próbálja bizonygatni, hogy mi mindent tud, miközben maga sem egészen látja, hogy ez mire használható. A munkáltató viszont csak próbálja kibogozni, hogy arra, amire neki szüksége van, alkalmas-e az adott jelentkező.

Az oktatásnak meg kellene találnia azt a szabványt, ami újra működik, és támaszkodhat rá a munkaadó és a munkavállaló is. Most viszont nincs ilyen. Mindenesetre mára már beléptek a munkaerőpiacra azok a fiatalok, akik ebben a jelenleg még zűrzavaros digitális világban nőttek fel, és ez egy viszonylag egyszerű játék: tud pénzt keresni, vagy nem.

Most ott tartunk, hogy 15 év már eltelt az internet elterjedése óta, az emberiség pedig nagyjából 25 év alatt tud alkalmazkodni mindenféle változáshoz. Addig pedig jó sok intergenerációs játszma le fog játszódni, és mindenki rá fog jönni, hogy mire használhatja ezeket az eszközöket úgy, hogy az valóban segítse az életét. Vagyis végül összeáll a kép. 

Oszd meg másokkal is!
Mustra