Ha nem ölsz meg, a rajongásig foglak szeretni!

“A fenyegetés a semmiből csap le, az emberben rettegést, halálfélelmet kelt. Az áldozat gyermeki szerepbe zuhan: engedély nélkül nem beszélhet, nem ehet és nem mehet ki még a mosdóba sem. Amikor a bántalmazó egy-egy pillanatra megenyhül, apró engedményeket tesz, ételt, vizet ad az áldozatának, az hálát érez: hálát azért, hogy élhet. Ez a hála az alapja annak az erőteljes, primitív, pozitív érzelemnek, amit a fogva tartó iránt érez az áldoz. Ezzel pedig együtt jár, hogy az áldozat tagadja, hogy épp a bántalmazó hozta őt kiszolgáltatott helyzetbe. Úgy érzi, ez az ember az, aki élni hagyja őt.”

Dr. Frank Ochberg pszichiáter a hetvenes években így írta le az FBI-nak és a Scotland Yardnak a Stockholm-szindrómát, vagyis azt a jelenséget, amivel gyakran találkozhatunk az emberrablásról és túszejtésről szóló hírekben, ahol az áldozat egyfajta gyengédséget, empátiát és megértést tanúsít az erőszaktevővel szemben. De vajon miért reagálnak így az áldozatok az őket bántalmazókra? Egyáltalán honnan ered ez a kifejezés? 

Amikor egy golyóért is hálás az ember

1973 augusztusában egy 32 éves szökött bűnöző, Jan-Erik Olsson megsebesített egy rendőrt, majd túszul ejtette és hat napig tartotta fogva a stockholmi Kreditbanken négy munkatársát: Birgitta Lundbladot, Elisabeth Oldgrenet, Kristin Ehnmarkot és Sven Safstromot. Olsson egyik korai kérése az volt, hogy korábbi cellatársa, Clark Olofsson is csatlakozzon a bankban a csapathoz, így aztán ez a hat ember közel egy héten át élt együtt a rendőrökkel körülzárt épületben. A túszejtők terve az volt, hogy egy autóval menekülnek majd el a helyszínről, de a svéd rendőrség nem teljesítette követeléseiket. A túszdráma hatodik napján a bank feletti lakásból gáztámadást indítottak, és kiszabadították a túszokat.

Rendőrnő a stockholmi Kreditbanken-rablásnál 1973-ban
Rendőrnő a stockholmi Kreditbanken-rablásnál 1973-banPaul Popper/popperfoto / Europress / Getty

Egy ilyen történet után az áldozatok részéről a logikus, racionális reakció a felszabadultság érzése lett volna, meg persze az, hogy szabadon kiengedjék fogva tartóik iránt érzett gyűlöletüket. Nem ez történt. Sőt. Kiderült, hogy a bankban töltött néhány nap alatt kifejezetten pozitív kapcsolat alakult ki a bűnözők és a banki alkalmazottak között, annyira, hogy egyikük, Kristin Ehnmark már a telefonos tárgyalások idején a rablók érdekeit védte, és a rendőrök ellen beszélt. Egy másik túsz, Sven Safstrom később egy interjúban arról számolt be, hogy kifejezetten hálás volt fogva tartóinak, akik megígérték, hogy ha erőt kell demonstrálniuk, és le kell lőniük őt, akkor sem ölik meg csak megsebesítik, és előtte azt is megengedik, hogy jól berúgjon. Úgy legalább - mint érveltek - kevésbé fog fájni a sérülés. A túszmentés után a négy áldozat visszautasította a támadók elleni vallomást, védőügyvédre gyűjtöttek, sőt akadt köztük olyan is, aki még sokáig tartotta a kapcsolatot egykori fogva tartójával. 

A túszok reakcióit mind a közvélemény, mind a hatóság részéről értetlenség fogadta, és ennek az esetnek a magyarázatára használta Nils Bejerot kriminológus, pszichiáter először a Stockholm szindróma kifejezést.

Érthetetlen, de nem mentális betegség

Bármennyire is közismert a Stockholm-szindróma jelensége, ez mégsem egy hivatalos, klinikai kategória, tehát a mentális betegségek diagnosztizálására használt kézikönyvben, a DSM-ben nem szerepel. Nemcsak azért, mert ritka, hanem azért is, mert bár irracionális és elsőre nehezen érthető, de egyszerűen sajátos túlélési stratégiaként értelmezhető. Egy ilyen fenyegetett helyzetben ugyanis, ahol az áldozatnak az alapvető emberi jogai sérülnek, ahol nem élheti meg a másik engedélye nélkül az alapvető létfunkcióit, ahol folyamatosan veszélyben van az élete, ahol kiszolgáltatott, ahol szinte csecsemő szerepébe kényszerül, ott a túlélés záloga a bántalmazóhoz való feltétlen alkalmazkodás lehet. Ahhoz pedig, hogy képesek legyünk a feltétlen alkalmazkodásra, a saját érzések és szükségletek a háttérbe szorulnak, és előtérbe kerül a másik lénye, személyisége. Egy ilyen helyzetben a túlélés érdekében igyekszünk a másik minden kívánságának megfelelni, és így az igényeink, szükségleteink olyan szorosan összekapcsolódnak egymással, hogy ebből adódóan empátiát, közösséget is érzünk a másikkal, kötődni kezdünk hozzá. Sok esetben ugyanis ez az egyetlen módja, hogy épp elmével átvészeljük a traumákat. 

Ennek ellenére a Stockholm szindróma nem az egyetlen alkalmazkodási lehetőség hasonló helyzetekben, nem is jelenik meg minden emberrablási, túszejtési esetben. Ott azonban, ahol maga az elkövető is képes empatikus gesztusokra, ahol kibukik belőle az emberség és a gyengeség, nagyobb esély van a szindróma megélésére. Nem véletlen, hogy a Stockholm szindrómához hasonló reakciók figyelhetőek meg például bántalmazó kapcsolatokban, vagy szektatagoknál, ahol a kötődés és az egymásra utaltság ilyen szorosan megjelenik. 

A Stockholm-szindróma tehát - bár ambivalens jelenség - nem betegség, ennek ellenére akit érint, pszichoterápiás segítségre szorul. Ilyenkor a cél az, hogy az áldozat képes legyen tisztábban látni, mi történt vele, hogy képes legyen megélni és elfogadni a félelmét, a haragját, a negatív érzéseit. Ez pedig mindenképpen hosszú és kemény munkát jelent. 

Oszd meg másokkal is!
Mustra