Kamaszkorunk legizlandibb nyara

Zanza!

Szerintem nincs ember, aki simán – szorongások, kisebb-nagyobb balhék, konfliktusok nélkül – megúszta volna a kamaszkort, vagy ha igen, akkor az nekem gyanús. Oké, a Madárkák című izlandi film főhőse, Ari ilyen szempontból egyáltalán nem gyanús, viszont cserébe a film annyira felemelően nyomasztó, hogy a nem egészen két órás családi drámát megnézve kedvem lett volna feltépett körmökkel egy kád jeges sós vízben kuporogva zokogni, és az élet, azon belül is a felnőtté válás feldolgozhatatlanságán elmerengeni. Aztán meg gyorsan kompenzálni mindezt valami amerikai tinimusicallel, maximum hangerőn. Csak hogy helyreálljon végre a filmvilág rendje, legalább pár órára.

Nem fenékig fókazsír

Bizonyára nem segített az sem, hogy az utóbbi napokban két filmet néztem meg nem sokkal ez előtt, félig-meddig hivatali kötelességből: a Kommunát, előtte pedig a Törzset. Az biztos, hogy liberális dán értelmiségi szülők gyerekének lenni a hetvenes években szívás, és napjainkban ukrán siketnémaként strichelni, verekedni és ún. szerelmesnek lenni egy bentlakásos intézetben szintén horror – na, de most már az is biztos, hogy Izlandon sem fenékig fókazsír az élet, ha anyád tizenhat évesen lepasszol téged a vidéken élő alkoholista apádhoz, aki gyakorlatilag semmit nem tud rólad.

Az angyalhangú és őzikeszemű kóristafiú, Ari anyját mindössze a fim első pár másodpercében látjuk. A nő nem vacakol, új párja és elhúzódó külföldi útja miatt küldi vissza fiát az isten háta mögötti izlandi halászfaluba, ahol apja és évek óta nem látott apai nagyanyja várják. Ari jó kamaszhoz illően érzékeny és sérülékeny korban van, amelyen a meglehetősen ingerszegény életet élő falusi munkásemberek és a romantikusnak legkevésbé sem nevezhető északi tengerparti ipari környezet cseppet sem segít. Gyerekkori szerelme egy helyi seggfejjel lötyög, az iskolakezdésig apja döntése értelmében egy halfeldolgozóban kell dolgoznia, és a falubeliek gyakorlatilag egyetlen kikapcsolódási lehetősége az ész és cél nélküli ivás. A film igazi tragédiája mégsem ez a fajta nyomasztó szociográfia – ettől az izlandi minimalizmustól a film még lehetne akár bájosan kisvárosi, szerethetően naiv is, vagy mittudomén. Nem az. Kisvárosinak kisvárosi, viszont úgy, hogy attól a legkevésbé sem lesz kedved felpattanni egy izlandi fapadosra és megnézni magadnak ezt a jaj, de vadregényes vidéket.

Sparrows Feb stills 2.42.2.png
Fotó: Magyarhangya

Van valami lírai és megmagyarázhatatlan

A film mégis tud emelkedett lenni. A hosszúra nyújtott távoli snittek, a film azon részei, amelyekben Ari, illetve a rejkjaviki fiúkórus énekel, tényleg szépek, és éppen ezek a szépséges ellenpontok vetítik elő a film igazi tragédiáját. Ari a nagyanyját kifejezetten szereti, minden kamaszos lázadása ellenére végtére is élhető életet szeretne itt, az isten háta mögötti kisvárosban, és bár apja gyakorlatilag semmi okot nem ad rá, ő mégis valamiféle - egyáltalán nem csupán szánakozó - szeretettel néz rá is. 

Sparrows Feb stills 2.2.1.png
Fotó: Magyarhangya

Nyilas Misi mattot kapott

Bár a szó filmklasszikusi értelmében vett igazán brutális jelenetek nincsenek a drámában, mégis van valami fenyegető a film körülbelül tizedik percétől kezdve, amikortól az ember azt érzi, itt még bármi történhet, és ennek megfelelően feszengi végig az összes vicces, megható, szívszorító, bizarr és szánalmas jelenetet. Aztán a végén kiderül, hogy nem hiába. Vér nem folyik, hangos szó nem hallik, viszont mégis olyan finoman trancsírozza szét a végkifejlet a néző egészen odáig dédelgetett hitecskéjét a felnőtt világ legalább minimális humanitásában, hogy az felér egy tömegmészárlással. Ari felnőtt, lehet hazamenni és a kádban zokogni. Jó film. És soha többet nem szeretném megnézni.

Sparrows Feb stills 1.89.1.png
Fotó: Magyarhangya
Blogmustra