A francia filmtörténet szerencsére nem ért véget az Amelie-vel

Zanza!

Ha azt mondjuk, francia filmművészet, mindenki rávágja, hogy Julie és Jim, Kifulladásig, 400 csapás, vagy ha a frissebbek közt keres klasszikusokat, akkor Házibuli, Amelie csodálatos élete, esetleg Gyűlölet. Szerencsére azért ezekkel sem ért véget a francia filmművészet, azóta is születtek és születnek izgalmas és meghatározó alkotások, amelyek – nagy elődeikhez hasonlóan – szintén élénken reflektálnak mindarra a témára, amik a mai magyar francia (és európai) társadalmat foglalkoztatják. A The Culture Trip hasonló listája alapján ajánlunk néhány jóféle friss francia néznivalót, melyek közt dráma, erotikus thriller, vígjáték, vagy a menekültek beilleszkedését feszegető, egyáltalán nem vasárnapi matinére szánt nehéz alkotás egyaránt akad.

Adele élete

(La Vie d'Adèle – Chapitres, 2013)

Abdellatif Kechiche filmjéről joggal mondhatjuk, hogy az egyik legjobb és leghitelesebb alkotás, ami a leszbikus szerelemről szól. Pedig a történet önmagában nem nagy kaland: két kamasz lány elkezd járni, szerelmesek lesznek és végigbukdácsolják a klasszikus párkapcsolati hullámvölgyeket. Mindezt az alkotók nagyon naturálisan és valósághűen mutatják be, de pont ettől lesz a háromórás film (nagyon sok, hasonló témájú filmtől eltérően) hiteles és életszagú.

Két nap két éjszaka

(Deux Jours, Une Nuit, 2014)

Ígérjük, lesz a válogatásunkban vidámabb darab is, de a Két nap két éjszaka című film még mindig nem ebbe a kategóriába tartozik. Komoly témájú, felemelő film ez a kitartásról, a szolidaritásról, meg olyan hétköznapi drámákról, amelyek mindenkinek jelen vannak az életében. Jean-Pierre és Luc Dardenne – a tőlük egyáltalán nem szokatlan módon – ebben az alkotásában is azt kutatják, mi van a jóléti társadalom cukormáza mögött. A film története szerint Sandra magánéleti válsága miatt kiesik egy időre a munkából és amikor visszamenne, a főnökei azzal fogadják, hogy csak úgy tudják kigazdálkodni a bérét, ha meg tudja győzni a munkatársait, hogy mondjanak le a fejenként 1000 eurós prémiumukról. Sandra nem nagyon tud mit tenni, van egy hétvégéje a feladatra. Nem szeretnénk lelőni, hogyan alakul a projektje, de annyit elárulunk, hogy izgalmas betekintést kapunk Sandra kapcsán az alsó-középosztályba tartozó bevándorlók mindennapjaiba, miközben szinte biztos, hogy ön is el fog azon gondolkodni, mit tenne, ha egy kollégája hasonló kéréssel állna elő. Vagy hogy mit tennének a munkatársai, ha önről volna szó.

 A némafilmes

(The Artist, 2011)

A 2011-ben bemutatott francia-belga-amerikai fekete-fehér némafilmet Michel Hazanavicius rendezte, a története pedig Hollywood aranykorában, a hangosfilmek megjelenésének idején játszódik. Kockázatos volt egy költséges fekete-fehér némafilmet elkészíteni, de az alkotóknak beváltak a számításaik, a filmet a közönség és a szakma is finoman szólva jól fogadta: egyéb díjak mellett a Golden Globe-ról négy, míg az Oscarról 5 szoborral jöttek el, a Cannes-i filmfesztiválon pedig a legjobb főszereplőnek járó elismerést nyerték meg vele. A történet idején 1927-ben járunk, a némafilmek korszakában. George Valentin (Jean Dujardin), a korszak egyik legnagyobb filmcsillaga tökéletesen elégedett az életével, a karrier mellett a szerelemben is kiteljesedik, beleszeret Peppy Millerbe, a feltörekvő színésznőbe. Amikor Zimmer, a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja a filmsztár figyelmét arra, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, Valentin nem foglalkozik a fenyegetéssel. De később kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy tényleg van kereslet a hallható párbeszédekkel operáló filmekre, ráadásul  az új médium épp szerelmét, Peppyt emeli a legnagyobb sztárok közé. Valentinnek el kell kezdenie felvenni a tempót az új trenddel, kérdés, hogy sikerülhet-e egy leáldozófélben lévő műfajjal felvenni a versenyt?

Életrevalók

(Les Intouchables, 2011)

Két világ és két nagyon eltérő személyiség találkozását láthatjuk az Életrevalók című filmben, amely sziporkázó humorával nemcsak kimondottan szórakoztató filmélményt, hanem egy adag gondolkodnivalót is ad a nézőnek. Az alapsztori bár igaz történet, elsőnek kissé életszerűtlennek tűnhet, ami szerint egy ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst, egy olyan embert, aki most szabadult a börtönből, és nagyon úgy fest, hogy nem a házigondozás a fő profilja. A közös munka alatt persze, sok vicces és kevésbé vicces konfliktuson keresztülrágva magukat végül mély barátság alakul ki kettőjük között. Már csak Francois Cluzet rendkívül szórakoztató és árnyalt játékáért is érdemes megnézni.

Tom a farmnál

(Tom à la Ferme, 2013) 

Némi humor után egy újabb komolyabb hangvételű film, amelynek főszereplője Tom, a meleg reklámszöveg-író Montrealból vidékre utazik szerelme, Guillaume temetésére. Ott aztán döbbenten tapasztalja, hogy nemcsak senki sem tudja, ki is ő valójában, de azt sem, milyen kapcsolatban állt az elhunyttal. Guillaume anyja meg van győződve arról, hogy a fiának volt egy barátnője Montrealban. Csak Guillaume legidősebb bátyja, Francis sejti, hogy Tom és a testvére közti kapcsolat titkot rejt. Mielőtt azonban Tom rájönne, máris a saját szexualitását is elnyomó Francis szadista játékának célpontjává válik.

A hihetetlen tehetséges és még mindig pofátlanul fiatal rendező Xavier Dolan nem először feszegeti a szexuális identitás és a másság témáját. A háromszereplős kamaradráma nem szűkölködik a humorban sem, és bár már sokadszorra látjuk a vásznon, ahogy a város gyereket terrorizálják a vidéki suhancok, a rendező mégis elkerülni a kliséket, sőt, helyenként jól is karikírozza azokat. Szinte kötelezőnek mondanánk ezt az alkotást. 

A múlt

(Le Passé, 2013)

Ashgar Farhadi műve atmoszférájában és problémafelvetésében számos ponton kapcsolódik egy korábbi filmjéhez, a Nader és Simin - Egy elválás történetéhez. Marie (Berenice Bejo) és Ahmad (Ali Mossafa) válni készülnek. Már mindketten külön utakon járnak: a nő új szerelmet talált Samir (Tahar Ramin) személyében, a férfi pedig bánatában külföldre menekült. Sok év után a válás apropóján újra összefutnak, és ez a találkozó nem csak mindkét fél, de a köröttük élők életét is felborítja.

A klasszikus háromszög dramaturgiával dolgozó a rendező valódi drámát fest a vászonra. Klasszikus, mindig bonyodalmakat szülő élethazugságok, pergő események, és folyamatos feszültség jellemzi a filmet. Ha épp nem válik, akkor nézze meg!

Emberek és istenek 

(Des Hommes et des Dieux, 2010)

Ez nem kimondottan egy pörgős alkotás, már-már unalmasnak is tűnhet, egészen addig, amíg a néző azt nem veszi észre, hogy egyszerűen beszippantotta a film. A 90-es években járunk, egy kis algériai hegyi faluban. Nyolc francia ciszterci szerzetes él itt együtt a helyi muszlimokkal, egészen addig békességben, míg fundamentalista szélsőségesek meg nem támadják a falut. 

A korábban egyetértésben élő kilenc szerzetest megosztja a vak testvéri szeretet, illetve a józan gondolkodás. Kiderül, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más, nekik is vannak dilemmáik, esetükben például az, hogy maradjanak-e abban az országban, ahol az iszlám fundamentalizmus egyre erősebb, ahol egyre gyakoribbak a gyilkosságok. Érthető módon mindenki menekül erről az egyre elviselhetetlenebb helyről, a szerzetesek azonban végül úgy döntenek, hogy maradnak. Xavier Beauvois rendező pedig arra vállalkozott, hogy ezt a belső viaskodást, a hittel szemben érzett elhivatottságot és a kitartást élvezhető és érthető módon vigye a vászonra, még ha végül feloldozást a film drámai vége sem ad.

Idegen a tónál

Alain Guiraudie filmje egy újabb meleg témát feszegető alkotás, amelyben Franck (Pierre Deladonchamps) egy tó partján tölti napjait, ahol férfiak ismerkednek férfiakkal. Itt találkozik a titokzatos és kissé félelmetes Michellel (Christophe Paou), akibe egyből bele is szeret. Amikor egy férfit holtan találnak, Franck és Michel gyorsan gyanúsítottakká válnak, de a veszélyekkel nem törődve folytatják szenvedélyes és veszélyes kapcsolatukat. Az Idegen a tónál erotikus thriller, ráadásul nem a rózsaszín szaloncukorpapírba csomagolt fajtája, hanem olyan naturalista szexjelenetekkel teletűzdelt alkotás, ami simán ,,leiskolázza" még az Adéle életének színésznőit is, pedig ők is vitathatatlanul bevállalósak voltak.        

Szerelem (2012)

(Amour, 2012)

Michael Haneke  BAFTA díjazott filmje kemény alkotás, nemcsak a történet, hanem a realista, mindent megmutató ábrázolása miatt is. A főszerepben egy idős zenetanár-házaspár, akiknek együttélését a megszokás helyett még mindig a mély szeretet mozgatja. Egy nap a feleség Anne (Emmanuelle Riva) agyvérzést kap, a férje (Jean-Louis Trintignant) pedig megígéri neki, hogy nem viszi kórházba, hanem ő maga fogja ápolni a haláláig. A film végigvisz minket a leépülés egyre nehezebb stációin,  és kegyetlen őszinteséggel bemutatja, hogy ez a folyamat nem csak a betegnek nehéz, hanem az őt ápoló családtagoknak is óriási lelki megpróbáltatás. Közben azonban arra is rámutat, hogy mégis sokkal emberibb, ha valaki nem egy rideg kórházteremben, idegenek jóakaratára bízva tölti utolsó napjait, heteit, hanem megszokott környezetében, olyanokkal körülvéve, akikben megbízik, és akiket szeret – és akik őt is szeretik.

Dheepan (2015)

Az egyik kedvenc filmünk volt ez 2015-ből, ami egy Sri Lanka-i tamil harcosról, Dheepanről szól, aki a polgárháború borzalmaiban elvesztette a családját, és egy jobb élet reményében kész elhagyni a hazáját. Eközben a 26 éves Yalini is azon van, hogy minél hamarabb kijusson az országból, ezért magához vesz egy elárvult lányt, akiről azt hazudja, hogy a saját gyereke. Végül Dheepannel együtt hamis útlevéllel egy családnak adják ki magukat, és eljutnak Európába. A fiatal lány eredetileg Angliába szeretne menni, de végül Franciaországban kötnek ki, ahol az első meghallgatáson a tolmács segítségével megkapják a menekültstátuszt. A kirendelt szociális munkás egy vidéki francia külvárosba irányítja őket, ahol saját lakást és nem sokkal később munkát is kapnak. Dheepan gondnok lesz a lakótelepen, Yalini pedig egy magatehetetlen öregúrnál kap bejárónői állást.

Audiard új filmjében nem kimondottan a menekültkérdéssel foglalkozik, leginkább arra keresi a választ, hogy a szereplők miként tudnak beilleszkedni az új életükbe és idegenként hogyan tudnak egymás egymással közösséget alkotni. Egymásrautaltságuk és az asszimilálódási próbálkozások mellett finom utalásokat fedezhetünk fel arra vonatkozóan is, hogy a befogadó ország mankói vajon elegendők-e az újrakezdéshez? 

Blogmustra