Sárkányháton repültünk a Dunán

Zanza!

Bár három nappal később is masszívan dolgozott a tejsav, arra jutottunk, a társaság, a táj és a hűs dunai szellő miatt mindenképp megéri beülni egy nagy sárkányhajóba. Ezt akkor tudtuk meg, amikor a Dunai Sárkányok egyik első tavaszi alapozó edzését látogattuk meg, és megismertük a kis magyar valóságot és a kis magyar antivalóságot is. Az előbbiről annyit, hogy a váci klub szponzorok, támogatók híján gyakorlatilag önfenntartó módon próbál működni, az országban pedig jelenleg két sportági szövetség létezik, melyek természetesen riválisok. Az utóbbit a hajtás után olvasható riport mutatja be.

Gyuri, te hányat eveztél ma?

Rögtön az elején a fenti kérdéssel pörög fel a jókedélyű vita arról, ki kormányozzon, ki legyen a vezérevezős, hogyan helyezzék el az embereket a két, kb. 20 fős hajóban, és akkor még a totálisan rettegő operatőrről és a bátornak mutatkozó újságíróról nem is beszéltünk. Miközben megszületik a döntés, megtudjuk, hogy kalauzunk, Bencsik Attila már ötödik éve sárkányozik, a klub tagsága jelenleg 80 fő, egy hajóhoz már 10 fő is lehet elég (a versenyen 20-an vannak), és az első brigád „full amatőr volt". Ez a csapat még Sződligeten indult, majd kiderült, hogy a kiöregedett kajak-kenusok közül ki akarja komolyabban venni a dolgot, ők lettek a későbbi mag Vácon. (A lenti videón a jelenlegi klubtagokkal beszélgettünk.)

A traccsparti azonban nem tarthat sokáig, a váci belváros rakpartjánál horgonyzó állóhajóhoz sétálunk kölcsönbe kapott kistollú evezőnket markolva. Ide kötötték ki a hajónkat, legalábbis az egyiket, merthogy a másik már rég a túlpart felé hasít ekkor. Bár erről a sportról eddig keveset tudtunk, azzal azért tisztában voltunk, hogy minden hajó orrában van egy kis billegő szék, ahol egy dobos veri a ritmust, ráadásul menetiránynak háttal. Dobosnak azonban itt nyoma sincs. „Azok az idióták, akik dobolgatnak" – indítja el naiv rácsodálkozásunk a humorlavinát, mire végül kiderül, ez valójában csak a versenyeken van így, edzésen üres marad a szék, még a dobot se viszik.

Árvíz és a vízi emberek kurázsija

Miután nagy nehezen beszállunk és evezni kezdünk, hamar ráérzünk az ízére. A lényeg, hogy tartsuk a vezérevezősök ritmusát, ami nem olyan egyszerű, főleg ahogy az ember egyre inkább fárad. A sárkányhajózás olyan sport, amit főleg azok végeznek, akik abbahagyták a versenysportot, de azért nem akarnak eltunyulni, életigényük a mozgás – folytatja Bencsik Attila. Szóval a sárkányozást sem kell lenézni: nyáron, csúcsidőben napi 1-1,5 óra edzés, télen állóképességi edzések vannak, és bizony világbajnokságokra is sűrűn kijutnak a csapatok. Megjárták már Kijevet, Nottinghamet, Prágát, az olaszországi Sabaudiát és a floridai Tampát is, sőt, a szeniorok vb-címet is nyertek, tavaly pedig éppen Szegeden rendezték a világbajnokságot, ahol a 370 fős magyar válogatottban közel 70 váci sportoló volt.

Ha az ember inkább dombvidéken nőtt fel, nagy vizektől távol, ijesztő lehet, hogy a hajó peremétől alig tíz-húsz centire van a Duna vize, de borulás itt nem szokott lenni. „Vízi ember itt még nem fulladt bele" – biztosítanak, ami engem csak részben nyugtat meg, mivel nem vagyok vízi ember. Mindenesetre a 2013-as rekordárvíz őket is érzékenyen érintette, „Ott volt fenn a víz" – mutat fel navigátorunk a váci rakpart legtetejére, méterekkel a fejünk fölé. Mivel a vízirendőrök kikergették őket a vízből, így kénytelenek voltak halastavon gyakorolni. 

A legendás Szabó Miki

Újra meg újra előkerül egy név, Szabó Miklósé, aki „fellelhető a Dunán reggel 6 és este 6 között" – pechünkre, épp ma nem, mivel munkaügyben akadt más elfoglaltsága. Pedig ő a klub motorja, akit egyszer ő idecsábít egy próbaevezésre, az biztosan itt marad. Szabó Mikiről még evezés közben is ömlenek a sztorik, persze a mesélők sokszor maguk is beismerik, hogy némelyik legenda, vagy ők is csak hallották. Ahogy azt is, hogy egyszer este találta ki, hogy leevez Rácalmásig, és végül 4 összekötött sárkányhajóval és két kísérővel (akik az éjszaka nagy részét amúgy a hajókban átaludták) meg is tette. Állítólag még egy tolóhajó kormányosát is halálra rémítette, amikor a radaron megjelent a beazonosíthatatlan formájú vízi jármű.

A csapatban amúgy vannak hozzá hasonló fanatikusok, például Jakus Béla, aki nem veti meg a 100 kilométeres ultramaratoni futást sem. De a csapat meglepően heterogén, mind korra, mint nemre való tekintettel. Találkoztunk itt a sportba belezúgott családanyával, kedves tinilányokkal, tizenéves fiúval, meg a sztorival, amikor valaki lehozta a 74 éves édesanyját is. Aki azonnal imádta az egészet.

Blogmustra