Az adományozás is gyereknevelés kérdése

Zanza!

Visítás van, ha már csak egy túrórudi maradt a hűtőben. Harag van, ha csak az egyikkel ugrunk be bevásárlás után a Mekibe, míg a többiek otthon vannak. Még az is vitát kavar, ha látszólag 1-2 szemmel több drazsé jut a kisebbnek, "mert mindig ő kapja a többet". De ugyanezért morog a kisebb, ha úgy látja, a nagyobb járt jobban a maréknyi édességgel. Farkastörvény urakodik, de hamar elcsendesülnek a kedélyek.

Abból viszont sosem csinálnak problémát, ha másoknak kell adni, főleg, ha rászorulókról van szó. Sőt, idén már ők figyelmeztettek karácsony közeledtével, hogy el ne felejtsünk adakozni. Nem én, hanem mi, vagyis ők is hozzájárulnak az adományhoz, amennyire tőlük telik. 

56207586
Fotó: Lapi

Korábban egy-egy emeltdíjas sms-sel vagy alapítvány számára átutalt összeggel járultunk hozzá a jótékonysági akciókhoz. Aztán a kölkök miatt úgy döntöttem, átélhetőbbé teszem számukra a dolgot, és tárgyiasítottuk az adakozást. Legelőször egy az óvodából ismert hétgyerekes családra esett a választásom, december elején nekiálltunk szortírozni a kinőtt ruhákat, megunt játékokat.

Nem volt olyan könnyű menet, mint amilyennek hittem. A legkisebb ugyanis eleinte egyik dolgától sem akart megszabadulni, a kinőtt nadrágjait igyekezett magára erőszakolni, és olyan plüssökhöz, babákhoz ragaszkodott, amik évek óta elő sem kerültek a gardróbszekrényből. Egyáltalán nem értette, miért akarom őt megfosztani ezektől, ráadásul olyan gyerekek miatt, akik számunkra szinte idegenek.

Bár volt időszak, amikor mi is kerültünk már méltatlan helyzetbe, soha nem éreztettem velük a nélkülözést. Nem tudta elképzelni, milyen a mélyszegénység, fogalma sem volt arról, hogy vannak családok, ahol nemhogy számítógép, televízió nincs, de a működésükhöz szükséges áram sem, sőt, hogy az említett család gyerekei elé csak a bölcsődében, óvodában és az iskolában kerül meleg étel, és már a csokoládé is luxuscikknek számít. De nem is ez volt akkor számára a fontos, hanem, hogy megvédje azt, ami az övé. Nem is erőltettem. Pár nappal később viszont kézen fogtam és együtt vittük el a fiúk kiválogatott cuccait a pár utcával arrébb lakó Marinkáéknak. 

Bár a család nem piszkos, "csak" szegény, lányomat megdöbbentették a körülmények és a környezet, mi több, félelmet váltottak ki belőle a látottak. Egy ideig nem is volt hajlandó a küszöbnél bentebb menni, annyira riasztó volt számára a még épphogy lakható kis ház a maga rozoga ajtajával. Megrendülve, csendesen nézett szét a két szobás lakótérben, ahol a gyerekeknek nem volt külön szobája, és összetolt ágyakban aludtak egymás hegyén-hátán, mégis mosolyogva. Imádták az ajándékokat. A pólót, amit nagybbik fiam azért nem hordott soha, mert a rajta lévő rajzfilmfigurát cikinek találta rajta, meg a rongyegeret, ami azért került az elhanyagolt játékok közé, mert hiányzott a fél szeme. 

Szó nélkül vonult el a szobájába, amikor hazaértünk, majd rövid időn belül egy hatalmas szatyornyi cuccal jelent meg a nappaliban. A reakció minden várakozásomat felülmúlta: a leány olyan játékokat is bepakolt a nélkülöző gyerekeknek, amikről bizton tudtam, hogy a kedvencei közé tartoznak. (Később kiegyeztünk a megunt dolgaiban, nehogy aztán megbánás legyen a vége.) Azonnal el akarta vinni az ajándékokat a családnak, úgyhogy aznap még egy kört tettünk a Marinka házban.

3262790
Fotó: Fox Photos

És innentől kezdve nem volt semmiféle ellenállás, mi több, mindenkin segíteni akart, a későbbiekben nekem kellett megálljt parancsolni. Ma már közösen választjuk ki, hogy abban az évben kiket lepünk meg adományunkkal, és mindegyikűjük izgatottan pakolja be a zacskóba és dobozba a feleslegessé vált dolgokat. Olykor csak egy-egy plüssel tudunk hozzájárulni a rászorulók karácsonyához, de sosem hagyjuk ki, ha lehetőségünk van rá. Segíteni tanulni kell. Az adományozás is nevelés kérdése lehet. Tanítsa meg mindenki erre a saját gyerekét. 

Blogmustra